Nem az az igazán nehéz, hogy megbirkózz az élet nehézségeivel, hanem, hogy közben mennyire nehezíted meg magadnak az utad.

Vannak napok, amikor semmi sem sikerül. Amikor a minden is ellened esküszik. Ami tegnap még ment, ma már valahogy szétesni látszik. Amit tegnap még értettél, mára egy értelmetlen gondolatként görgeted csak magad előtt.

Vannak napok, amikor semmi sem sikerül. Amikor nem hallod úgy lelked hangját, és nem érted elméd zaját. Csak csörömpöl ott benned, és nem érted hová vezet. De te csak mész, csak sodródsz, átadod magad valami náladnál jóval hatalmasabbnak.
Aztán nap végén, amikor idegesen és fáradtan leülsz, még forogsz a napi emlékekben, olyan élesen élnek benned. Emberek szavai, tettei, nyomai. Az aznapi kudarc pillanatai. Mert nem ezt vártad, és te ezt nem így akartad. Még kicsit sajog.

Sosem az fáj amit mondunk, hanem ahogy annak nyomatékot adunk. Ahogy szavainkkal élesen a másik lelkébe hasítunk. Ahogy lenézünk, ahelyett hogy fel vagy elnéznénk. Ahogy ócsárolunk, ahelyett hogy támogatnánk, és ahogy csak magunkat látjuk ahelyett, hogy mindenki mást is észrevennénk.
Hogy nem egyedüliként miénk a világ, és a tetteinknek következménye, szavainknak súlya és éle van.

Talán ha türelemmel, szeretettel és megértéssel fordulnánk egymáshoz, a világ is egy sokkal szebb hely lenne?

Hiszem, hogy igen. Ezért amit én tehetek, hogy önmagam szeretetében egy ilyen nap után is megmaradok. Mert tudom, hogy én milyen vagyok. És tudom mi az, amit én adni képes vagyok. Hogy a tükör, amit egyik ember a másiknak tart, sokszor már túl koszos, és úgyis a leglényegesebb az, hogy megállj két lábbal a saját ragyogásodban akkor is, amikor az élet olyan embereket ad neked mára, hogy elindul benned az elfogadás teljes hiánya.

Musa Dóri

Fotó: Unsplash

Share This