Mindenki szeretett a maga módján, bár úgy érzem, senki sem igazán. De mindenki a tőle telhető legjobb és legigazabb módon. Még akkor is, ha baromira fájt. Még akkor is, ha évekre földre rogytam tőle. Még akkor is, ha állandóan reményt keltettem magamban, hogy megülöm azt a lovat, ami folyton ledob.
Sosem voltam egoista, bennem sokkal inkább a kishitűség dolgozik. A mindenkinek megfelelni akarás, miközben senkinek sem kell. Azt hittem, ha elnyomom önmagam, és olyan lány leszek, akire a másik vágyik, akkor majd én leszek élete nagy szerelme. Ha azt mondom amit hallani akar, és nem azt, amit valójában gondolok, csak azért, hogy el ne veszítsem. Becsaptam őt is, de legfőképpen magamat.

Mit mondhatnék, rám fért pár év öregedés és pár pofára esés.
Megtanultam, hogy van egy szint, ami alá egy Nő már nem megy, hogy kell az a bizonyos tartás. Megtanultam, hogy a hasonló a hasonlót vonzza, és ha végre vállalom önmagam, szőröstől, bőröstől, úgy igazán, minden rigolyámmal, minden hülyeségemmel, minden hibámmal, minden boldog, szabadsággal teli pillanatommal együtt, akkor többet nem engedek utat olyan ideje múlt játszmáknak, amik már elvesznek belőlem.

Hiszem, hogy hálás lehetek minden hozzám nem méltó helyzetért, minden elfojtott érzésért és minden ki nem mondott szóért, amik darabokra törték a lelkem.
És titkon remélem, hogy a sok pofára esés után a majdani Társam elfogad, és talán még önmagánál is jobbnak lát majd. Nem akar sem manipulálni, sem önző módon magához láncolni. Nem sebez, és nem szegez a falhoz. Szabadon hagyja, hogy járjam az utam, és közben figyeli minden óvatlan lépésem. Nem használja ellenem a múltam, nem szúr hátba vele és nem méri magát másokhoz. Egyszerűen csak szabadon, szíve minden szeretetével körbefonja lelkem és hagyja szárnyalni a szívem.

Musa Dóri

Fotó: Unsplash

Share This