Csak állok egy helyben, az idő az egyetlen, ami folyton megy. Nem jönnek sem gondolatok, sem szavak, nem jönnek emberek, nincs varázs, nincs áramlás. Csak én vagyok és az idő múlása, a folytonos ketyegése, zakatolása.

Valójában nem zakatol, egyenletesen lépked, másodpercről másodpercre, teszi a dolgát. Nem ő rekeszt meg, ő mindig felkínálja az adott perc lehetőségeit, egyszerűen elfelejtek vele élni.

Van, hogy felülírja az elme, mit a pillanat adna.

Úgy érzem magam, mintha épp lökdösne az élet, mintha betettek volna egy centrifugába. Mintha néznék de nem látnék, mintha figyelnék de nem érteném mire figyelek.
Nem értem olykor hova tűnök, hova veszik el a lendület. Mi ez a fátyolfelhő ami körbe vesz, mi ez a monotonitás, amiben elveszek. Csak figyelem az időt, és hallgatom a ketyegést, és hirtelen megérzem mit is ad most nekem a jelen.

Üres gondolatok, üres érzetek, régmúlt sebek lüktetése a lelkemen, fájdalom. Én ezt nagyon köszönöm, de nem kérem.
Nézem az időt, hogy múlnak el a percek, vele együtt hogy múlik el a fájdalom és kapom vissza önmagam.
Az életet választom.
A lendületet. Az erőmet, a percekben megbújó boldogságot, a lelkemmel való örök kapcsolatot. Magamat.
Az életet választom.
Most már nem állok egy helyben és nézem ahogy múlik az idő, hanem felveszem vele a lépést, és megélem a pillanatot. Megélem ami jut, amit kapok. És rájövök, amint helyre áll minden bent, rend lesz újra kint.
Szeretem az óra ketyegését, megmutatja mit ad a jelen, és hátrahagyja azt, ami már nem szolgál, sose néz vissza, csak lépked tovább.

Musa Dóri

Fotó: Unsplash

Share This