Kicsit talán nehezebb időszak ez, valahogy a kedves szavak sem úgy hatnak, a kedves gesztusok is alább hagynak. Elfelejtünk lépni, megállunk egy helyben. Nem is figyelünk, körbe sem nézünk, csak állunk és levegőért kapkodunk. Fáradunk.
Mérlegelünk. Egyensúlyunkat keressük, hol fent, hol lent.
A szeretetbe kapaszkodunk, mert az, ami a legtöbbet adhat nekünk.

Most és mindörökké.

Az élet körforgása nem áll meg, akkor sem, ha földbe gyökerezik a lábunk. Akkor sem, ha minden a feje tetejére áll.
Visszaránt a pályánkra és lehetőséget kínál, mert sokkal több van bennünk annál, minthogy megálljunk.

Dönthetsz magad mellett, választhatod, hogy megindulsz, hogy elkezded lesöpörni magadról az út porát, szembe nézel a múlttal, a negatív érzésekkel és helyükre újat csempészel, fényesebbet, könnyebbet, amitől a lelked is szabadabban táncolhat. Vagy magadra csukod az ajtót és elbújsz az élet körforgása elől és vársz. Várod, hogy valami történjen, mert félsz áramlani, magadba nézni, befelé tekinteni, új lehetőségeket észrevenni. Félsz a szívedre hallgatni, félsz kibújni az árnyék mögül, mert már annyit bántottak.

Ne csak a rosszra emlékezz, ne csak a fájdalmat éltesd, ne csak félelemből táplálkozz, emlékezz arra, hogy mennyi mindent kibírtál, míg ide eljutottál. Lentről, a legalsó lépcsőfokról indultál. Képes vagy rá, hogy ne elbújj, hanem megindulj, hogy ne beleragadj abba, amin változtatni úgysem tudsz, mert annyi csoda van körülötted, amire figyelni tudsz.

Kanyargós az út önmagad valódi arca felé, elfog fogyni útközben sokszor az erőd, megfeneklesz, dühöngsz, csalódsz, de a végén egy reggel újra neki indulsz, tudod miért? Mert megérzed és megérted, hogy fontos, hogy úgy éld az életed, ahogy igazán megérdemled. Boldogan.

Musa Dóri

Fotó: Unsplash

Share This