Összeszorít a félelem.

Mint egy hurrikán vonul át a testemen. Érzem, ahogy az adrenalin a vérembe tódul és jeges félelem markolja meg a szívemet, torkomat. Kész vagyok a menekülésre. Kész vagyok a csatára. Vagy egyszerűen lefagytam.

Nem is tudom mi történt, talán volt egy kósza rossz gondolatom, talán éreztem egy régi illatot, talán felbukkant egy régi emlék, éreztem egy ízt… Szinte észre sem vettem, de az agyam csodálatos elemző rendszere már ki is adta a riasztást.

A szívem a torkomban dobog, a gondolataim uralhatatlanok, megbolondult madárrajként a szélrózsa minden irányába repülnek. És át is fut az agyamon, mi van, ha minden gondolatom kirepül… Megőrülök. Vagy mi van, ha minden gondolatom élettel telik meg. Egyszerre mintha tíz filmet vetítenének az agyamban. És én mindet nézem. Mind tragédia, ijesztő, rossz film.

A képektől újabb adag adrenalin zúdul a vérembe, úgy érzem, a világon egyedül vagyok a félelmemmel és a világból is kifutok, szaladok, rohanok.

Azt érzem, senki nem szenved úgy, mint én. Ezt senki nem érezheti, csak én. És abban is biztos vagyok, hogy nem is szokott senki így érezni. Biztosan csak én vagyok ilyen szerencsétlen, ilyen alkalmatlan a normális működésre. Érzem, ahogyan elkülönülök és bezárkózom a félelmem börtönébe.

És kezdem. Elemzem magam. Vajon mi történt? Mit rontottam el? Miért jött elő? Mit vettem be, vagy nem vettem be? Mit ettem, vagy mit nem ettem? Mit tettem, vagy mit nem tettem? Miért nem figyeltem jobban a gondolataimra? Miért nem jógáztam többet? Miért nem futottam? Miért nem meditáltam vagy imádkoztam? Miért nem tartottam be X. Y. tanácsait? Most magamnak köszönhetem, hogy megint ide jutottam. És egyre jobban eltévedek az önvádló labirintusban. Nem is találom a kiutat.

Ha szerencsém van, az adrenalin hullámok alább hagynak. Kicsit megnyugszom. A roham elmúlik. De az agyam mindent rögzített. Mindent. És legközelebb már azokat a körülményeket is veszélyesnek ítélheti meg, amelyek a mostani roham kialakulásakor körülöttem voltak. Szuper. Jól meggyártottam ezt magamnak.

Sok millióan érzünk így. Nem vagyunk egyedül. A félelem, a szorongás népbetegség. Ha mersz róla beszélni, gyógyulsz.
Öntsd ki a szíved. Írd le az érzéseidet.

Frankó Tünde

Fotó: Unsplash

Share This