Családállítóként dolgozom hosszú évek óta és rengeteg gyermekkel foglalkoztam már. Talán azért is alakult ez így, mert háromgyermekes anya vagyok, valamint óvónőként végeztem és dolgoztam. A fiatal kis kliensek nagyon hamar a bizalmukba fogadnak, ennek a titka valószínűleg az, hogy megértem a hatalmas fájdalmukat. Sokszor azt érzékelem, hogy valóban majd meg szakadnak az alatt a súly alatt, amit cipelniük kell. 

A legszomorúbb történetek közé tartoznak azok az esetek, amikor gyermekek a szüleiket vesztik el. A következő írásomban egy kisfiú érzéseit tolmácsolom, teszem ezt azért, hogy olvasása által, gyógyuljon mindenki, akit hasonló veszteség ért. Az írásom végén, azokat az oldó mondatokat írom le, amelyekkel dolgozom azokkal a kliensekkel, akiket hasonló veszteség ért.

Bejöttek a szobámba. A gépemnél ültem, játszottam. Leültek az ágyamra, és sírni kezdtek. Azt mondták Apu meghalt.
Akkor és ott lettem felnőtt. A gyermekkorom egy pillanat alatt ért véget. Éreztem, hogy megfordul velem a világ, hogy valaminek örökre vége. Apuval együtt meghalt az a kisfiú is, aki valaha én voltam. Nem sírtam, tovább játszottam. De az már nem én voltam. Hirtelen az lettem, aki most vagyok. Annyi idős, mint a társaim, de évekkel idősebb náluk. Én nem úgy nőttem fel, mint ők, mert akkor ott a kisfiú meghalt. Sokkot kaptam. 

Ez nem történhet meg, reggel Apu elment, még köszönt és soha többé nem jön vissza? Tényleg soha? Ilyen nincs, ez nem történhet meg.
Lefagyott az agyam. A mellkasomra malomkő nehezedett.
Nem értem. Felfoghatatlan. Mi az, hogy meghalt? Mi az, hogy nincs többé? Ez nem igaz.
Nem hiszem el.

Két év eltelt, még mindig nem értem. Mosolytalan vagyok. A társaimat nézem, ahogy röhögnek, nem tudok mindig velük röhögni. Olyan gyerekek. Azt hiszik az élet az új telefonról, vagy új játékprogramokról szól. Közben én apura gondolok és arra, hogy az élet a veszteségről szól. Olyan öreg vagyok hozzájuk képest. Egy kívülálló. Más. Sérült és magányos.

Bármikor, ha a családról esik szó a suliban, rettegek, nehogy apámról kérdezzenek. Mert fáj és ciki róla beszélni. Nem bőghetem el magam, de a szívem még sebzett. Túl nagy ez a fájdalom nekem, sokat szorongok, szomorkodom.
Két évig nem néztem rá apu halálára, de most megteszem. Kimondom a fájó, szívet szaggató, de gyógyító szavakat:

„Apu, köszönöm az életemet. Nekünk együtt csak ennyi jutott, ez a 13 év. Hálás vagyok érte. Te mindent megadtál és én ezt örökre a szívembe zárom. Ha itt az idő, majd továbbadom. Meghaltál, de bennem tovább élsz és a gyermekeimben is élni fogsz. 
Örökre helyed van a szívemben. Elengedlek. Apu, én maradok, és az életet választom.
Azt a kisfiút, akit a sírodban hagytam, elviszem innen. 
-Gyere Te Drága kisfiú, apa meghalt, itt hagyjuk és Te a szívemben fogsz lakni, biztonságban.
Meggyógyítalak. Elgyászoljuk apát!”


Frankó Tünde – kineziológus, családállító

Fotó: Unsplash

Share This