Éjjel fél háromkor csörög a telefonom. Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, hol a telefon, mi történt, miért csörög. De rögtön kapcsolok, ez csak az Apa lehet, aki a korábban megbeszéltek alapján azért hív, mert beindult a feleségénél a szülés.

Jókedvvel beszélünk, mintha még nyugodtak is lennénk, de felöltözni is alig tudok izgalmamban. Sietve indulok el itthonról, a város a kihalt, sehol egy lélek, a főúton is csak én autózok. Megérkezem a házba, ki van világítva, szinte már az utcán érzem a misztikus hangulatot, a csodát, itt ma nagy dolog fog történni. A házban már ott a szülésznő, egy barátnő és természetesen az Anya. Jókedvű, a fájások még nem túl erősek.

Együtt gyorsan telik az éjjel, bár a tágulás alig halad előre. Az Anya kádba fekszik, én a kád előtt ülve beszélgetek Vele. A víz lassan kihűl és a kádban sem kényelmes, hiszen eltelt vagy másfél óra. Lassan reggel lesz, de még sehol nem tart a dolog. Pedig éjjel még azt hittük, reggel nyolcra baba lesz. Már nyolc is elmúlt, de a baba most talán meggondolta magát és a délelőtt folyamán nem akar megszületni. A fájások szinte megszűnnek, az Anya csalódott.

Nagy sétát teszünk az utcán a vakító őszi napfényben. A fájásokat ez egy kicsit visszahozza, de ez még nem az igazi.
Ebéd után, úgy két óra felé, kicsit begyorsulnak az események, talán mégis csak szülünk ma?

A szülésznő türelmes, nem sürget, nem köt be infúziót, nem piszkálgatja, vizsgálgatja állandóan az Anyát. Az Anya ehet-ihat, járkálhat. Nincs beöntés, nincs borotválás. Csak nyugalom, csend, baráti légkör, óriási türelem. Ahogy telik a délután egyre keményebbek a fájások. Az Anya sétálgat, de a fájások megfeszítik a testét, hol a korlátba kapaszkodik, hol a falnak feszíti hátát.

Furcsa kívülről nézni. Én is így szenvedtem, Jesszus és hogy mertem az első gyermekem megszülése után még kétszer belevágni. Hirtelen az Anyát nézve büszkébb lettem magamra, mint valaha. Csodálatos, amit mi nők kibírunk…

Már nem beszélgetünk, az Anya teste időről időre megfeszül, a csupasz hasán látszódik, amikor fájás van, érdekes, hogy annyira gyönyörűnek látom, ahogy a falnak veti a hátát, ahogy az ég felé nyújtja a fejét, összeszorítja a száját, behunyja a szemét és szinte eszét veszti a fájdalomtól.
A kép gyönyörű, tudom erre örökre emlékezni fogok. De valahogy mindig új erőre kap és tovább megy a folyamat, lassan szabad lesz az út a kis jövevénynek. A szülésznő csendben, háttérbe vonulva van jelen. A szakértelmét határozottsága, nyugalma sugallja. Nagyon ritkán vizsgálja a méhszáj állapotát, türelme erőt adó, megnyugtató. Nem beszél, nem csacsog, nem utasít. Lassan a kis szoba szülőszoba lesz, igaz szerencsére semmi nem emlékeztet a kórházi körülményekre. 

Egyre közelebb a pillanat, az Anya állva fog szülni. Szülhetne bárhogyan, ahogy csak akar, nem mondják meg neki, Ő dönt! Nem raknak ékpárnát a feneke alá, hogy az orvos jobban lásson, és a gravitáció ellen nyomja ki felfelé a gyereket, nem, ez nem az a hely, itt van beleszólása. Itt tudják, hogy ez nem a Doktor úr története, hanem az Anyáé és a kis emberé.
Aki megszületni készül. Itt ez tényleg az ő filmjük. A szakértő segítség háttérben marad és tart, amíg tart a folyamat, nincs sürgetés.

Az Anya az Apába kapaszkodik az egyik oldalon, másik kezével az én csuklóm markolja, hátulról barátnőnk tartja. A dúla és a szülésznő a padlón a lábunknál. Irreális a kép, korábban el sem tudtam képzelni ilyet.

Lassan nyomni kell, világra kell segíteni a babát. A fájdalom már elérte a csúcsát, de most kell az igazi erő, csodaerő, varázserő, honnan van meg ez egy nőben. Nyomni és nyomni és nyomni, amit az Anya most csinál, leírhatatlan. Talán érezzük a keze markolásán, látjuk a remegésén és a kétségbeesett tekintetén, de csak ő érzi a marcangoló testet széttépő, megsemmisítő fájdalmat és még mindig nyomni kell, még mindig. Néha úgy látom az Anya arcán, hogy nincs is velünk.
Talán egy másik dimenzióból gyűjt erőt.

Már eléri a szülésznő a baba fejét. A legnagyobb fájdalom odabent, szétfeszítve a medencecsontok a kicsi fej által, nyomva a kicsi fejecske a medence által, vajon kinek fáj ez jobban.

Simogatom az Anya hasát és a babát nyugtatom, dicsérem:”-Mindjárt kicsikém, mindjárt kint leszel!”
Dicsérjük biztatjuk az anyát mindnyájan: „-Ügyes vagy, jól csinálod! Mindjárt kint van!”
Próbáljuk mi is elhinni, hogy tényleg mindjárt.

Látom az Apa aggódását, sápadt arcát, ahogyan már utolsó erejével tartja a párját, nem tudja megvédeni a fájdalomtól és egy fikarcnyit sem tud átvenni belőle. Aggódik a feleségéért és a gyermekéért. Letörli néha a könnyeit lopva. Az Anya lassan utolsó erőtartalékait éli fel, de még mindig kell, hogy nyomjon, már mi is nyomunk vele együtt és utolsó nyomások és már szinte mi is kiabálunk …és igen megszületett…sírunk, nem lehet nem sírni ebben a pillanatban…HÁLA lengi be a szobát, ITT EGY ÚJ ÉLET!

Az anyát lefektetjük és a babát pillanatokon belül a hasára teszik, betakarják, alig sír, jól van, biztonságban van, a szülésznő csak ennyit mondogat: „-Itt van Anya, itt van Anya!” 

Nincs orrszívás, nincs az a levegőért való küzdelem, görcsbe rándult kicsi test, amit az én babáimnál láttam, nincs gyerek sokkolás. Betakargatva az Anya hasán barátkozás a világgal, pici sírdogálás, ami akkor erősödik csak fel, miután a sztetoszkóppal a kicsi szívét meghallgatják. De béke van és kinyitja a szemét és rám néz, tudom, érzem, hogy lát, csodálatos érzés: „Hát szia Te kis Hős!”

Mindene gyönyörű…de tényleg meg sem néztük valóban kisfiú-e…Megnéztük… igen, fiúcska, minden rendben. Biztonságban van, a köldökzsinór még táplálja vérrel és már lélegzik is. A köldökzsinórt akkor vágtuk el, amikor a méhlepény már megszületett.

Csodálatos, biztonságos, nincs az a szívtépő, rémült sírás, amit a gyerekeim születésekkor a szülőszobán hallottam, és amiről még el is hitették velünk, hogy jó, mert erősödik a tüdeje… marhaság…
Féltek, fáztak, anya bőre kellett volna Nekik, nem cső az orrukba, azonnal csepp a szemükbe, fürdetés-sikálás és máris ruha…és jó messze anyától, a zajba, fénybe, vizsgálatokra…minek így rohanni…

Itt mi nem rohantunk, kis hősünk anyja mellén szopizik már, alig fél órája született, de még nem vettük le az Anya testéről…Ott a helye…sokáig ott még a helye.

Frankó Tünde – kineziológus, családállító

Fotó: Unsplash

Share This