Nektek szólok most várandós Anyák! A szülés a Te és a gyermeked nagy eseménye. Egy életre szóló, örök program a gyermekednek az, hogy hogyan jött a világra. Rólatok szóljon. Ne hagyd magad! Akkor szülj, ha itt a természetes idő! Az orvos nem Isten! Bízz magadban, merj kérni és irányítani!

Életem egyik legcsodásabb eseményeihez tartozik, hogy részt vehettem egy otthon szülésnél. Amit átéltem az megrázott, elgondolkodtatott, gyógyított, elindított valamit. Ez a valami, most ki fog jönni belőlem és nem tartogatom tovább a lelkemben, és a fiókomban sem fogom elrejteni, útjára engedem, most bátor leszek, nem úgy mint akkor 21 évvel ezelőtt.

A középső gyermekem születését fogom most elmesélni. Kapaszkodjatok, ez kicsit másabb lesz, mint az otthonszüléses történet volt.

1999.12.28
December, gyönyörű karácsony, nagy lányom kilenc éves és a pocakomban az új jövevény, akit már nagyon várunk. Nem tudjuk fiú lesz, vagy kislány, hiába akarta a Doktor Úr minden áron megmondani, mi nem akartuk tudni, legyen meglepetés.
A férjem születésnapját ünnepeltük, nekem akkorra volt időpontom az esedékes méhszáj vizsgálatra. Természetesen magánrendelésre mentem. Ha a doktor úr azt mondta, hogy kell az a vizsgálat, akkor kell, nem vitatkozunk, felelősségteljes szülők vagyunk és fizetünk is, így biztosan jobb ellátásban részesülünk.

A Doktor Úr a magánrendelőben a méhszáj vizsgálata közben feltette azt a hülye kérdést, hogy akarok-e szülni?
Hát 37 hetes terhesen, amikor már csakis a szülésre gondol az ember, rosszul válaszoltam én balga lélek, mert azt mondtam akarok. Erre Ő, az Isten szerepébe lépett és nekiesett a méhszájnak, jól megfeszegette, már nem tudtam se megszólalni, se elmenekülni, csak lefagyni…. Ez erőszak volt, amire nem számítottam. Nagyon fájt, Ő pedig vigyorgott.

Fizettünk, hazamentünk. Éreztem, hogy valami ebben nem volt fair, ennek nem így kellett volna történnie…
Otthon vérezgetni kezdtem, enyhe fájásaim lettek. Gyáva voltam otthon maradni, az ember mégiscsak félti a babáját és visszaautóztunk éjjel a kórházba. No és ha apró fájásokkal mész is be, onnan már nem engednek haza, ha elkezdett fájdogálni, akkor szüljél. Lassan telt az éjjel, fájdogált, de a méhszájon ez nem nagyon mutatkozott meg, alig tágult.

Mit éreztem? Csalódást az orvosban, félelmet a helyzettől, éreztem, hogy nem így kellene legyen…

Reggel fitten megérkezett a Doktor Úr, mosolygott, nagy kő eshetett le a szívéről, tuti nem kell majd szilveszterkor hozzám bejönnie, én viszont biztosan bent fogom tölteni az ezredfordulót a kórházban. Na, ha már fájdogál, fájjon jobban, haladjunk, burokrepesztés, egy kis oxitocin, és egy kis kedvesség, menjek be a vajúdó kádba. Ott már kemény volt a helyzet, a gyógyszer meghozta a hatását. A férjem természetesen mellettem volt, bátorított, fogta a kezem, és így utólag persze próbáltuk elhinni, hogy ez így rendjén van, hogy minden rendben, az oxitocin az jó, a medence, hogy belemehetek egy kiváltság és hát a Doktor Úr tudja mit csinál.

Később, ki kellett a kádból szállnom, kellett még egy kis gyorsítás, de a figyelmemet felhívta a Doktor Úr, hogy a főorvosnak ne mondjam, hogy már kaptam egy adagot. Komolyan, ezt mai napig alig hiszem el, hogy megtörtént. Ha az olyan jó, akkor miért hallgassak róla?

Már jócskán benne voltunk a délelőttbe, a fájások lassan elviselhetetlenek voltak, a méhszáj lassan kitágult, de még a szülés messze volt. Nem értettem, én már szültem, akkor olyan egyszerű és gyors volt minden, nem is fájt ennyire, haladt is, most akkor mi a fene van??? A különbség annyi, hogy akkor magától indult meg a szülés. A baba még nagyon magasan volt. Hát igen, esze ágában sem volt még megszületni, lett volna még 3 hete, ott bent, biztonságban, védelemben…

Ki adja nekünk vissza azt a három hetet? Már szinte teljesen kitágultam, de nem jött az-az ismerős érzés, amikor a baba elindul lefelé és nyomni kell. Mégis azt mondták nyomjak. Teljesen zavart voltam. A számra oxigén maszkot tettek, a férjem szerint lila volt már az arcszínem. Ha nekem nincs oxigénem, akkor mi van a babával??? És csak azt hallom nagyon fent van és nincs tolófájás, csak őrjítő fájdalom, de nyomjak. Szót fogadok és nyomok és nyomok és nyomok…vagy egy órán át…

De hát az elsőt három nyomással szültem meg, akkor mi van most, miért nem megy? Mit csinálok rosszul, miért nem tudom megszülni? Látom a két szülésznő szánakozó tekintetét. Ők tudják, hogy ez egy beindított, provokált szülés. Valahogy megszűnt a külvilág számomra, irreális volt az egész, úgy éreztem, belehalunk mind a ketten. És hát ha nem megy le a baba, jól belekönyöklünk az anya hasába és nyomjuk fentről, vagyis a Doktor Úr nyomja, haladjunk már.

Sajnos nem is tudom felidézni az utolsó pillanatokat, szerintem nem voltam magamnál a megszámlálhatatlan nyomás után.
De megszületett a drága gyermekem, aki nem sírt fel azon nyomban. Padlizsánra emlékeztetett a színe, rémisztő volt. 
Felkiáltottam:”-Miért nem sír?” Paskolgatják, dörzsölik a kicsi testet, nem látom, mi van. A perceket ilyenkor óráknak érzi az ember.

A pici baba sírdogálni kezdett lassan, bátran belekapaszkodott az életbe. Lassan színt kapott a kicsi teste, lélegzett. Orrszívás, jó mélyen, gyerekkínzás kezdődik. Leengedtem a fejem az ágyra, minden erőm elszállt. Talán rám tették Őt egyetlen röpke pillanatra, nem is tudom. A köldökzsinórt pillanatokon belül elvágták, vége, nem jár több az anya véréből, pedig úgy adtam volna még…éppen hogy csak túlélted a születésedet….kicsikém…

Nincs beleszólás, elviszik, sikálják, mérik, vizsgálják, ha szerencsém van visszaadják egy pillanatra de hát még a mellkasomon lenne a helye, hogy barátkozzon a világgal a fénnyel a zajokkal, tudom, hogy engem akar, sőt nem akar még kint lenni, még nem akart Ő megszületni.

Mégis örülünk, hálásak vagyunk, könnyünket törölgetjük és hát leányka, megint ez a csoda, hogy még egy kislányt kaptam. Akkor a nagylányomnak van egy húga? Amikor ez valósággá válik, de fura. A legabszurdabb, hogy akkor ott még a Doktor Úrnak is hálásak vagyunk, hiszen megmentett minket, annyira rendes.

A méhlepény nem akart leválni, borzasztó fájdalmaim voltak, a Doktor Úr nyomogatta a hasamat, úgy éreztem, nem bírom tovább, a szülésznők már megszántak, és végül elaltattak, kiszedték azt a csodát belőlem, amin keresztül eddig a picikémet tápláltam.

A Doktor Úrnak pedig fizettünk.

És el kellett teljen 21 év, hogy ezt le merjem írni.

A lányomat számtalanszor oldottam már a születésére. Szerencsére én ezt tanultam, és értek hozzá. Tudom milyen nagy trauma érte őt, ami az élete jelentősebb pontjain rendszeresen elő is jött, ahogyan a nagykönyvben (abban, amiből én tanultam) meg van írva. Hálás vagyok, hogy túléltük. 

Arra biztatlak, írd ki Te is magadból, ha van hasonló történeted, vagy meséld el nekem, szívesen megírom.

Frankó Tünde – kineziológus, családállító

Fotó: Unsplash

Share This