Konvenciók, klasszikus nevelési normák, nylon köpeny, egyenruha, kék és piros nyakkendő. Feladatok, szertartások, kiszámíthatóság, sorozatok, rádióadások. Kulcs a nyakunkban, tollaslabda csaták, és nyári táborok Balatonszepezden.

„Retroforma” életünk, gyerekkorom a nyolcvanas években. Hosszan tudnám sorolni mire tanítottak nevelőink annak idején, és adtak hozzá mintát, stabil családi hátteret szüleink, jó húsz harminc évvel ezelőtt. Így nőttünk fel. Udvariasságra, figyelmességre okítva, terelgetve, kellő szigorral, és fegyelemmel, alázattal.  És aki így nőtt fel, mit tesz ma is?

Igyekszik megfelelni. Megfelelni az elvárásoknak, a hozzá fűzött reményeknek, a belé vetett bizalomnak, és önmagát néha elfedve jót tesz a világnak. Átengedi a gyalogosokat a zebrán, ha pedig ő a gyalogos, hosszan köszöni meg, ha átengedték. Elnézést kér, ha zavar, akkor is, ha nem zavar. Bocsánatot kér, ha szükséges, illedelmesen bemutatkozik találkozáskor, a telefonban, kér, és nem követel. Visszafogottan beszél, meghallgat, nem nyomul, nem erőszakos, nem követel, és nem tolakszik. Beáll a sorba, kivár türelmesen, mosolyog, hangját nem emeli fel, öklét nem rázza, nem mutogat, és nem anyázza le például az autóstársait.

Nem kötekszik, nem keresi kákán a csomót, önmagából indul ki, és nem vár lehetetlent, tudja, ő maga sem tökéletes. Érdeklődik, és érdeklődése nem felszínes, nem pusztán egy sablonos mondat, melyet furfangos csellel csak azért tesz fel, hogy aztán önmagáról beszélhessen. Szereti, tiszteli embertársait, szíve aranyból van. Átérzi a másik örömét, bánatát, nem féltékeny, és nem irigykedik, vagy ha igen, jól leplezi. Segít ahol kell, ha tud, ha pedig nem tud, hát nem ajánlkozik meggondolatlanul.

De elrontott bennünket a világ. A szabadságjogaink, és individualitásunk került előtérbe, a saját igazunk, és életünk az elsődleges. Csak az boldogul, és jut előbbre aki kapar, aki erős, és felülkerekedik. Aki kikerülni szeretné ezt, aki megmaradt a múltbéli idők konzervatív elvrendszerében, harcot vív az elemekkel. Széllel szemben pisil, és vigyáznia kell, hogy nehogy befröcskölje a kosz.

Hova vezet mindez? A kommentcunamik, a rosszindulatúság, és ítéletek össztüzében, a bántások, kritikák, elégedetlenkedések sűrűjében elveszik minden érték, minden, ami más. Minden, ami valaha érték volt, minden, amihez jóság kellett, a türelem képessége, idő, és nyugalom. Felgyorsult mindennapok, habzsoló életforma, hedonizmus, és szélsőségek közt élünk. Ordítunk, sikítunk, kikiabáljuk a sérelmeinket. Felháborodunk, haragszunk, félünk.

Állj meg világ!  Lassulj le, válts sebességet, tekints vissza, a gyermeki ártatlanság korába, mert a jövő még messze van. Meg kell élni minden napot, és a jelenünk hamarosan múlt lesz. Méltónak kell maradnia az emlékezéshez.

Add istenem, hogy halkítsunk a hangunkon, adjunk időt magunkat, hogy újra láthassunk, szeressünk, megbecsüljünk, és reméljünk! 

Hogy szebb legyen a ÉLET, mindenkinek.

Ferencz Vicus

Fotó: Unsplash

Share This