Várni valakire, aki sosem jön el.

Várni valakire, aki sosem jön el.

Csak várt.

Ült ott az ablaknál, bámult kifelé a ködös őszi szürkeségbe. Az eső szakadatlan kopogott a párkányon, az autók fényét szanaszét szórták a kristálycseppek az üvegen. Sóhajtott…

Így várt minden nap, minden este. Hazaérve a munkából nem maradt más, csak a várakozás. Néha töltött egy pohár fehérbort magának, és azt kortyolgatta, ha pedig hideg volt, és fázott, teát főzött, citrommal és mézzel. A bögre fölé hajolt, és a könnycseppek eggyé olvadtak a tea gőzével. Gondolatai messze úsztak, és végtelen ürességet érzett a szívében.

Várt. Valakire. Valakire, aki sosem jön el. Valakire, aki úgysem telefonál. Valakire, akinek már nem fontos, vagy nem volt az sosem. Várt, egy hívásra, egy üzenetre, egy jelre.

Várta, hogy fontos legyen, hogy valakinek eszébe jusson, ő is a világon van. Hogy gondoljanak rá, hogy éreztessék vele: szeretik.

Hát várt tovább. Napról napra. Ült mélabúsan az ablaknál a karosszékben, ölében a könyv, félbehagyottan. Az állólámpa halványsárga fényében megállt az idő. Peregtek a percek, és nem volt más, csak a csend.
A várakozás csendje, a mozdulatlanságba fagyott pillanat.

A telefon nem szólalt meg, üzenet sem érkezett. Nem hívta senki, nem kellett senkinek.

 …talán még ma is ott ül, és vár… 

Ferencz Vicus

Fotó: Unsplash

Több csalódás után is képesek vagyunk bízni, hinni, minden félelem ellenére is.

Több csalódás után is képesek vagyunk bízni, hinni, minden félelem ellenére is.

A csalódás olyan, mint egy keserű pirula. Amikor szétrágjuk, összehúzza a nyálmirigyeket, összefacsar, és hosszan maga után hagyja a kellemetlen ízt a szánkban. Egy mérgezett nyíl, mely a szívbe hatol és hatása egyre csak terjed, szerte széjjel a testünkben.   
Nem értem. Miért kell átélni újra és újra? Miért ismétlődnek meg a helyzetek? Hol rontjuk el? A csalódás, és a vele járó gyötrődés, a szúró érzés bármennyiszer talál el, mindig fájdalmas.  

Élettani szükséglet hinni, bízni. Az ember alapvetően jóra született. Akarja és kívánja a jót, a kedvességet, a gyengédséget, a szeretetet. Az elismerést, a megbecsülést, a tartalmas életet. Hogy szükség legyen rá, hogy tartozzon valakihez, hogy szerető család vegye körül, hogy legyen, aki megvédi, óvja a világ támadásaival szemben.

Rengetegszer engedünk közel magunkhoz embereket, akik hordják magukon a jóság álarcát, akik szavaikkal melengetik szívünket, akik erőt adnak a nehéz napokban, akiket megszeretünk. Aztán elemi erővel dönt le minket a kudarc és felismerés.

TÉVEDTEM! Becsapott. Becsapott. Nem volt igaz, amit annak hittünk, tévedés volt csupán, múló illúzió. Átverés, holmi kaland, pillanatnyi érzelmi kitörés. Egy alkalmi kötelék, érdekből, szánalomból, játékból, bolondságból, meggondolatlanságból? Tartott, ameddig tartott.

Miért kell átélni újra és újra? A csalódás elvesz. A csalódás lemorzsol a lelkünkből egy-egy darabot. A csalódással színeket veszítünk, a csalódás árnyékot vet. A csalódással energiák sikkadnak el, elvész az „élet sava borsa.” Napok, hetek telnek el, mire újra töltjük a lemerült elemeket.

Lehet e hinni megint?
Lehet e remélni az őszinteséget? Szabad e? Hiszen oly veszélyes, a csalódás ártalom, sebesülés.
Lehet e komolyan venni a másik kedves szavát, ígéretét, segítő szándékát?
Felmerül a kétely: mikor tűnik el a süllyesztőben? Mikor gondolja meg magát? Mikor hagy faképnél? Mikor dönt úgy, hogy neki más kell? Neki ez nem is jó, neki nem elég, neki felesleges. Amikor nincs is magyarázat. Amikor nem érted, miért.

Legyetek őszinték, legyünk következetesek!
Legyetek szavahihetőek, becsüljétek meg a másikat!
Vigyázz a szavaidra, vigyázz a tetteidre.
Vigyázz az érző lelkekre!!!!
Ne okozz csalódást!

Ferencz Vicus

Fotó: Unsplash

Nem (csak) rajtad múlik.

Nem (csak) rajtad múlik.

Figyelj!
Interakciók tömkelege vesz körül, provokációk, hatások, ellenhatások.
Nem (csak) rajtad múlik…

Az élet olyan, akár egy sportpálya: a meccsek alkalmával lakd be a térfeled, használd ki minden négyzetcentiméterét, ismerd meg és formázd, takarítsd, tégy benne rendet, szépítgesd, de a másik térfelet hagyd meg a többieknek, az az övék.
Ők felelnek érte. Mondj nemet… próbáld ki… felszabadít…

A csalódás mélyen ül. Olyan, mint egy kútba dobott kő, zuhan csak lefelé, és valahol odalenn, tompa kongással földet ér. Szívünk rejtett zugában lapul és a súlya húzza a lelkünket.

Fáj.

Szaggatja a hitet, az optimizmust, a bizalmat. Új ember születik általa, a tapasztalt, a védekezésre késztetett. A csalódás ravasz jószág, van, hogy csak kuksol, csendben vár, sokáig nem hallat magáról. De aztán van, hogy újra erőre kap, és megrágcsálja az ember lelkét, mint szú a fát. Kellemetlen útitárs az életünkben, de elkerülhetetlen kísérő.
DE vannak hatásos ellenszerei, mellyel féken tarthatjuk jelenlétét, tompíthatjuk támadásait.

Az őszinte szeretet és lojalitás, a korrekt viselkedés, régi barátságok megőrzése, következetesség, és megbízhatóság, a természet közelsége, és az állatok társasága simogatás a pofonoktól égő arcunknak.

Ferencz Vicus

Fotó: Unsplash

Tudd mennyit érsz és soha ne kételkedj magadban.

Tudd mennyit érsz és soha ne kételkedj magadban.

Kételkedsz magadban, igaz? Hogy nem vagy elég jó, hogy van nálad jobb.

Körülnézel a világban, és ezt látod, igen. Szépek, fiatalok, nádszálvékonyak. Bőrük, mint a szatén, hajuk csillogó, talán a földig ér. Sikeresek.  Mosolyukat fogszabályzó teszi tökéletessé, mindenki elégedett. A férfiak izmosak, tekintetük igéző, a borosta a siker garanciája, a magabiztosság árad, és befedi a világot.

Kételkedsz magadban, ha a tükörben te nem ezt látod. Kételkedsz magadban, mert tapasztaltál, legtöbbször nem jót. Kételkedsz, mert elhagytak. Lehet, hogy nem is egy ilyen szépségért, nem is egy sármosabbért. Lehet, hogy nem is egy vagyonosabbért. Ki tudhatja?  Kételkedsz, megkérdezed, mit rontottam el? Hol hibáztam?

Kételkedsz, mert bántottak. Mert azt mondta, nem te vagy az, akit keresett. Bántottak, mert már nem beszélt hozzád, válaszra sem méltatott, már nem is kérdezett. Kételkedsz, mert hazudtak, szép szavakkal áltattak.

Kételkedsz, mert elég idős vagy már ahhoz, hogy felismerd, tévedés volt. Hogy végül becsaptak, talán nem is akarattal, talán csak így alakult. Olvasol a sorok között, és felismered, csak épp nem érted. Van, amikor nincsenek válaszok. Vannak, akik hirtelen tűnnek el, érthető okok nélkül. Kételkedsz magadban, mert sok a fájdalom, és nem okolhatsz mindig mást. Keresed a hibát, végül már csak önmagadban.

Ne keresd tovább! Épp eleget hallottad, épp elégszer éreztették. Épp eleget marcangoltad magad. Emeld fel a fejed!

Nézd távolról a képet, lásd a valóságot!

Ne a szemükön keresztül, ne a világ tükrében. Ne a felszínesség szűrőjén. Lásd a valóságban! Az értékek birodalmában, a jóságod csillogó fényében. Mert hidd el, a szeretet érték, a megbízhatóság érték. Az őszinteség, az önismeret és a nyílt, igaz mondatok átvilágítanak a hamis ígéretek ködén.

Ha tudod, mit szeretnél, ha tudod, mennyit érsz, ha vannak elveid, és törekedsz a szépre, a minőségre, a lényegesre, és a tartalmasra, ne kételkedj tovább. Ne általuk ítéld meg magad, ne a végeredmények mentén vonj le következtetést.

Minden pozitív cselekedet, minden jó szó, amit adtál, minden kedvesség, és mosoly, egy ölelés, mind a TE értéked, a te színed és fényed. Légy büszke rá, keveseknek van birtokában a jóság.

„ A szépség jelenléte is néma. De legalább látható. A jóság jelenléte azonban még a szépségnél is titokzatosabb, mivel nem csak néma, de láthatatlan is.”  ( Pilinszky János ) 

Ferencz Vicus

Fotó: Unsplash

A túlagyalás fogságában.

A túlagyalás fogságában.

Nem alszom éjjel, gondolkodom. 

Akaratlanul járnak körbe a gondolataim, nem szabadulhatok. Elbólintok, aztán felriadok. Kattog az agyam, folyamatosan mennek a fogaskerekek, dolgozik a gyár odafent.
Reggelre megszületik az elhatározás, érvek, pro és kontra, kikristályosodik a kép. Jó lesz, ez az út a járható. Vagy mégsem?
Az opcionális lehetőségek listája tovább növekszik.

Nem tudom.  Megvegyem, ne vegyem?  Kell még eggyel több? A múltkori is csak a szekrény alján landolt, egyszer sem hordtam.
Lakberendezés? Melyik színt is válasszam a falra? Milyen legyen a járólap, a csempe? Minőségi, de drága? Milyen legyen a szőnyeg? Nagyon tetszik ez a vajszínű, de az kényes. Hú, ez csodaszép, igazán selymes a tapintása, de kétszer rápisil a kutya, össze tapicskoljuk, mást se csinálok majd, csak takarítom. 

Á, a hajam. Unom már, ezer éve hordom ugyanúgy. Változtassunk rajta, levágatom. Jól fog állni vajon? Ó, a csuda vinné, és ha nem tudom magamnak úgy beszárítani, akkor már nem ér semmit az új frizura. Ezzel legalább már elboldogulok, megszoktam. De hát, olyan „uncsi”.

Szakítsunk? Ne szakítsunk?  Kifáradt a kapcsolat, sok a vita, illetve már az sem. Eltávolodtunk. Kihűltek az érzelmek.  Megmenthető még vajon ez az egész? Beszéljük meg, oké, de magam sem tudom, hogy kezdjem. És miért mindig én kezdjem? Akarom én ezt megmenteni? Ér ez annyit nekem?  Jaj, nem tudom. Ha nem együtt tovább, akkor hogyan külön? Mit kezdjek az életemmel nélküle? De nem jó már vele sem. Mit gondolhat?  És én mit akarok?

Összevesztünk anyámmal is. Nem volt igaza. Nem vagyok olyan szerencsétlen, mint leírta, hogy mondhat olyat, hogy döntésképtelen vagyok, és állandóan latolgatok. Dehogy. Rosszul látja, kritikus, mint mindig, egyoldalúan értékel, nem széles körben szemlél. Én csak alapos vagyok, körüljárom a dolgokat, érveket sorakoztatok fel, hogy a lehető legmegfelelőbb lépést tegyem, minél kevesebb hiba lehetőséggel, és károkozással.

Dilemmák…

Túlagyalók rémálmai, állandó mérlegelések között. Maximalisták, kényszeresen gondolkodók, ambivalenciák spiráljában, tétovázók. Félelmekkel körülölelt, frusztrációkkal tűzdelt életforma, túlságosan jól akarjuk csinálni. Működik az önvédelmi rendszer, nem szeretjük, ha balul sül el, ha nem megfelelő lépés volt. Bosszankodunk, marcangol az önvád, jobban is tudhattam volna.

Biztos, hogy jó döntést hoztam?
És ha a másikat veszem meg?
Ha mégsem az érzelmeim alapján döntök?
Ha hamarabb felmondok a munkahelyemen?
Ha mégsem mondok fel?
Ha megfontoltabb vagyok?
Ha mégis az érzéseim vezérelnek?
Kivédhetem a bajt?
Hatékonyabb lehetek, és elégedettebb?

Dilemmázók…

Folyton kételkedők, bizonytalanok, kishitűek, és optimalizmusra törekvők.
Nehéz nekik az élet. Tele vannak stresszel, hajlamosít a pszichoszomatikus tünetek jelentkezésére. 
A szorongás és az állandó kognitív készenlét kimerítő. Felőrli az elmét, és a túláradó gondolatvilág nehezíti a tisztánlátást. Túlzott aggodalmaskodás, óvatosság, következmények, lehetséges végkimenetelek felsorakoztatása. Mi lesz ha? Uramisten…

Bolhából elefántot csinálok. Perfekcionista szemléletem megköti a kezem, féken tartja a  jellemem. Feszélyez, és magas falak közé zár. Menekülök, szabadulni próbálok. Megoldásokat keresek. Nem könnyű kitörni ebből a béklyóból, te is érzel hasonlót?  

Ferencz Vicus

Fotó: Unsplash