Ha odafigyelnénk egymásra, örömtelibb életünk is lehetne.

Ha odafigyelnénk egymásra, örömtelibb életünk is lehetne.

“Ez az a ház, ahol semmi sem változott.
Ez az a ház, ahol áll az idő.”

Koncz Zsuzsa dala fémjelzi a történetet, melyet most elmesélek. A történet főszereplője egy ház és annak lakói.
A mai rohanó, elidegenedett világban van egy hely, mely a béke szigete 32 éve, legalábbis új barátnőm elbeszélése szerint.

Képzelj el egy látszólag hagyományos lakóközösséget, kicsik, nagyok, idősek, fiatalok lakta épületet.
Ez csak a látszat, mert az elénk táruló kép és szavak mögött egy nem szokványos világ látható.
Az ott lakók kapcsolata, hozzáállása egész rendkívüli. Ha elromlik egy autó, rögtön akad egy ügyes kezű szomszéd,
aki sietve megjavítja. S amíg elkészül a szereléssel, addig egy másik szomszéd kölcsön adja a sajátját.
Egymás gyermekeire is készségesen vigyáznak, ha kell.

Ha egy kávéfőző elromlik, azonnal akad egy segítőkész lakótárs, aki gőzölgő kávét visz reggelente, míg a főzőt haza nem hozzák a szervizből. Cserébe egy nagy doboz kapszulát kap ajándékba. S ez csak néhány volt a jóság csodás példáiból,
még számtalan jelzés, odafigyelő gesztusról mesélhetnék.

Milyen kevés kell az örömteli élethez, s vajon miért ne lehetne ilyen a világ?

Vágó Zsuzsanna

Fotó: Unsplash

Fontos, hogy megtanuld szeretni az egyik legfontosabb embert: Önmagadat!

Fontos, hogy megtanuld szeretni az egyik legfontosabb embert: Önmagadat!

Megtanultam, hogy egyik kapcsolatból a másikba ugrani, bár van akinek jól sül el, én mégis azt mondom, hogy adni kell magunknak időt meggyászolni azt, akit magunk mögött hagytunk. Adni kell magunknak időt, hogy elbírjuk döntésünk súlyát, hogy lezárjuk múltunk azon szakaszát és, hogy kiélvezzük lelkünk megkönnyebbülését.
Az ember érző, társas lény, nem vegetálásra születtünk. Aki sokáig szeretetlenségben él egy kapcsolatban, észrevétlenül elzárja magát. Elzárja az érzéseit, a döntéseit, emberi mivoltát, elsősorban önmaga elől. Védekezik. Áldozati szerepet ölt láthatatlanul, és megalkuszik. Megelégszik azzal amit kapott, és bár érzi szíve mélyén, hogy ennél többet érdemel, mégis brilliánsan képes meggyőzni saját magát, hogy jó ez így. Egészen addig lehet ebben kényelmesen befészkelni, és tudjuk takaróként magunkra húzni a kifogásainkat, míg nem vágyjuk annyira azt a társat, aki miatt képesek leszünk ebből a puha fészekből kikelni.

Látjuk őt, halljuk is, de nem értjük. Gyönyörködünk benne, isszuk a szavait, a világ legszerencsésebb emberének érezzük magunkat, hogy ekkora kincsre bukkantunk, mégsem tudjuk mit kezdjünk vele. Nem értjük a gesztusait, az önzetlen megnyilvánulásait, nem értjük kedves szavait, féltő érintéseit, büszke pillantásait, hiszen olyan régen kaptunk már ilyet, azt is elfelejtettük, hogy valójában ez lenne a szeretetteljes, normális működés.

Ránk tör a megfelelni akarás, ránk törnek az előző kapcsolatból hozott, berögzült szokások. Hirtelen újra úgy érezzük, hogy csapdába estünk, mert talán nem a megfelelő módon vagyunk képesek közvetíteni szeretetünket a másik felé.
A görcsös megfelelni akarás és kapaszkodás az újba, óriási terhet tesz a másik félre. Elvész a könnyedség, elvész a varázs, elvész a szerelem intenzitása, elvész a felépített harmónia, oda lesz az egység. A közös álombuborék kipukkanni látszik.

Fontos, hogy megtanuld megszeretni az egyik legfontosabb embert: Önmagadat.

Hogy végre ne csak nézz de láss is, ne csak hallj de érts is, és ne csak félj, hanem élj is. Hogy később már bátran lépj bele egy új kapcsolatba, mert már tudod mi az amit adhatsz: valódi önmagadat.

Anett

Fotó: Unsplash

Könnyű a szép szavakat leírni, de ha tenni is kell valamit, könnyebb elsétálni. Ez lenne a mai világ?

Könnyű a szép szavakat leírni, de ha tenni is kell valamit, könnyebb elsétálni. Ez lenne a mai világ?

Hogy miket tapasztaltam mostanában? Elmesélem.

Szeretlek! – de nem szeretett.
Számíthatsz rám! – de nem számíthattam.
Ne aggódj, segítek. – az első nehézségnél feladta, mert az ő érdekei mást kívántak.
Jól csinálod, melletted vagyok. – igazából, jól csináltam, de nem volt mellettem.
Tudod, hogy csak szólnod kell és jövök. – szóltam és nem jött.
Holnap beszélünk. – ennek már 2 hónapja.

Pontosan tudom, hogy az élet annyira tud szép lenni, amennyire én képes vagyok széppé tenni, és talán ostobaság olyan dolgokon agonizálni, mint ezek a jól hangzó, lelket nyugtató mondatok is. Egy percig úgy érzed, tényleg nem vagy egyedül. Egy percig úgy érzed, tényleg szeretnek, tényleg melletted vannak. Eszedbe sem jut azt feltételezni, hogy ezek csak jól csengő mondatok, nagy szavak, szép bölcselkedések, de ha valóban tenni kell, ha valóban ott kell lenni, kezet kell nyújtani, vállal kell támasztani, hát, könnyebb egyeseknek elsétálni. Vannak, akiknél a tett kimerül a szavak szép sorrendben történő, egymás mellé pakolásában.

Egy ismerősömmel, Petivel, arról beszélgettünk, talán könnyebb a mai világban leszarni másokat, és azt tenni, ami nekünk jó. Megforgattuk magunkban ezt a mondatot, majd jót nevettünk és rájöttünk, egyikőnk sem ilyen. Akinek az arcát legalább egyszer beletaposták a szarba, törekszik arra, hogy magán kívül másokat is lásson, vagy legalább is észrevegyen.

Néha azt kívánom, nyíljon meg a föld az összes olyan ember alatt, aki könnyelműen kihasználja mások érzéseit, lássuk, vajon hányan tűnnek el önmaguk bugyrában. Aztán szembe jön velem egy ember az utcán, aki ismeretlenül is képes rám mosolyogni, és visszaránt az élet körforgásába. Megállok egy pillanatra, kezemet a szívemre teszem, megsimogatom és megengedem neki, hogy fájjon, hogy dühös legyen, csalódott, azért mert még mindig tud remélni. A te szíved tud még remélni? Az enyém tud. Minden fájdalom ellenére is, képes még bízni az emberekben, képes hinni a szép szavaknak, és hiába az újabb ütés, erősebben dobog tovább, mint eddig valaha, hogy bebizonyítsa, nincs más dolgom, mint menni előre és ugyanezzel az elánnal hinni, hogy az utamba akad egy olyan ember, aki nem csak leírni tudja a nagy szavakat, hanem megtenni azokat. Szívből.

Léna

Fotó: Unsplash

Mit hoz az ősz? Önmagunkra és egymásra figyelést.

Mit hoz az ősz? Önmagunkra és egymásra figyelést.

Üt az óra, újra itt az ősz.

Csendben, alattomosan visszatért, a hideg szemerkélő esőkkel, a bágyadt és csalóka napfénnyel, a pörögve szállingózó,
színes falevelekkel.
Az emberek fátyolos szemmel néznek, mintha valamit elvesztettek volna…
Tényleg elvesztettek? Talán a szívekbe is beköltözött a hideg? Rázzuk a fejünket.
Nem, nyilván nem, csak ilyenkor elsiratjuk magunkban a nyarat, a szabadság érzését, a lehetőségeket és a kalandokat.

Fázósan húzzuk össze magunkon az esőkabátot vagy a kapucnis joggingot.
Ilyenkor már befelé, önmagunkra figyelünk, és a másikra.
Kellenek a kedves szavak, az összebújások ebben a hűvös őszben.

Egymást melegítjük, Te és én.
A szerelem nem hal meg a nyárral, bennünk szunnyad, parázslik tovább, akár az elmúlt idők varázslatos emlékekei.
Jó ezeket együtt felidézni, egy nagy bögre forró kakaó, csoki vagy fűszeres, forralt bor társaságában.

Kint már hideg van, de a szívünk képes felmelegíteni a környezetünket. Nem hiszed?
Próbáld meg, ragyogj és mosolyogj! La vita e bella – mondja az olasz.

Mert az élet mindig gyönyörű!

Révész Márton

Fotó: Unsplash

Azt mondta, egyszer majd megértem. Nem lett igaza. – Apám világa!

Azt mondta, egyszer majd megértem. Nem lett igaza. – Apám világa!


Vigyázat! Az Élet túladagolása könnyen halálhoz vezethet! – üvölt folyamatosan egy testetlen hang a fejemben, megolvasztva ezzel a folyékony, üvegszerű csendet. Olvadt halál. Eszembe jut, ahogy utoljára rám nézett. Csonkán, betegen, öregen. Az Élet rendesen megtörte, meggyötörte. Esküszöm megsajnáltam.

Csinálj rosszat, de azt jól… – szűrte megsárgult fogai között, majd előbányászott a kelléktárából egy felsőbbrendűnek gondolt mosolyt, és két ujjal lazán elpöccintette a hamvadó cigarettacsikket.

A csikk látványos szikraesőt produkálva szállt a fülledt júliusi éjszakában, majd elenyészett, pont úgy, mint az élete. Az orvosok szerint mindkét végén égette a gyertyát.

Én erről a kijelentéséről már szaros kölyökként azt gondoltam, hogy oltári baromság! Őszintén, még most is így gondolom.
Az elvek hihetetlenül fontosak, főleg egy férfinak, de nem úgy, ahogy José Luis Torrente gondolta, hanem ahogy én gondolom.

Az elvekre szükség van, mivel ők definiálnak téged. Az elveid által vagy meghatározható.
Az jut az eszembe, Én még itt vagyok és húzom az igát. Ő már rég nincs velünk. Én apa vagyok, ha nem is a legjobb. Ő meg se próbált az lenni.

Azt mondják igaz barát, kiváló szakember, latin lover és vidám partyarc volt egy személyben. Sajnos, én ezt a remek embert nem ismerhettem meg. Nem volt rá lehetőségem, nem szánt rám időt az életéből. Minden más mindig sokkal fontosabb volt. Idővel idegenek lettünk egymás számára. Van pár megsárgult fényképem róla, de az emlékeim közt alig szerepel.

Halottról vagy jót vagy semmit. Már régen megbocsátottam. De kérdem én, akkor kinek volt igaza?
Azt mondta, egyszer majd megértem.
Nem lett igaza. A hülyeséget soha, de soha nem fogom megérteni. Pláne, ha még kitartással is párosul.

Révész Márton

Fotó: Pixabay