Várni valakire, aki sosem jön el.

Várni valakire, aki sosem jön el.

Csak várt.

Ült ott az ablaknál, bámult kifelé a ködös őszi szürkeségbe. Az eső szakadatlan kopogott a párkányon, az autók fényét szanaszét szórták a kristálycseppek az üvegen. Sóhajtott…

Így várt minden nap, minden este. Hazaérve a munkából nem maradt más, csak a várakozás. Néha töltött egy pohár fehérbort magának, és azt kortyolgatta, ha pedig hideg volt, és fázott, teát főzött, citrommal és mézzel. A bögre fölé hajolt, és a könnycseppek eggyé olvadtak a tea gőzével. Gondolatai messze úsztak, és végtelen ürességet érzett a szívében.

Várt. Valakire. Valakire, aki sosem jön el. Valakire, aki úgysem telefonál. Valakire, akinek már nem fontos, vagy nem volt az sosem. Várt, egy hívásra, egy üzenetre, egy jelre.

Várta, hogy fontos legyen, hogy valakinek eszébe jusson, ő is a világon van. Hogy gondoljanak rá, hogy éreztessék vele: szeretik.

Hát várt tovább. Napról napra. Ült mélabúsan az ablaknál a karosszékben, ölében a könyv, félbehagyottan. Az állólámpa halványsárga fényében megállt az idő. Peregtek a percek, és nem volt más, csak a csend.
A várakozás csendje, a mozdulatlanságba fagyott pillanat.

A telefon nem szólalt meg, üzenet sem érkezett. Nem hívta senki, nem kellett senkinek.

 …talán még ma is ott ül, és vár… 

Ferencz Vicus

Fotó: Unsplash

A láthatatlan erő, ami mindennél erősebb.

A láthatatlan erő, ami mindennél erősebb.

„Életünk mindazoké, akik megelőztek bennünket a genetikai láncban. Megvan a lehetőségünk, hogy megoldjuk azokat a problémákat, melyekre ők nem tudtak megoldást találni, megtaláljuk azt a békét, amire ők annyira vágytak, begyógyítsuk azokat a sebeket, melyeket ők sohasem gyógyítottak be, megtaláljuk azt a sikert, amely elkerülte őket, megértsük azt, amit ők nem tudtak, megteremtsük azt, ami bennük meg sem tudott fogamzani.” Daniel Whiteside

A családi rendszerünkben összeköt minket egy láthatatlan erő, egy mindennél erősebb erő, ha akarjuk, ha nem, ha hiszünk benne, ha nem, ha tudunk róla, ha nem, ez az erő létezik és meghatározza az életünket és befolyásolja a döntéseinket. A családi lelkiismeret részei vagyunk, ez a törvény. Akkor válunk szabaddá, ha nyitottá válunk a családunkra és a családunk történeteire.

A generációkban lévő zavarok ismétlődnek a titkok és történetek keringenek a klánban, akár egy láthatatlan energia, mindaddig, amíg valaki tudatossá nem válik rá, ki nem fejezi tiszteletét ezen történetek felé. 

Semmi nem maradhat titokban, senkit nem felejthetnek el, senkit nem zárhatnak ki, mert a rendszer ezt nem engedi. A családban törvények működnek, ezek az élet törvényei. Ha a rend megsérül, az egyén is sérül. A családállítások alkalmával arra törekszünk, hogy a rendet helyreállítsuk. 

Fontos tudnod, hogy a családi rendszer akkor is hat rád, ha nem ismered a felmenőidet személyesen (pl. nem ismerted a nagyszüleidet) és akkor is hat rád az ő történetük, ha erről semmit sem tudsz. Természetesen, ha valaki megtagadja a családját, vagy a családi történetektől elfordul, ez nem jelent számára védelmet. Ilyen esetekben a rendszer még durvábban fog jelezni.

Beszélnünk kell a családi lelkiismeret fogalmáról. 

A családi lelkiismeret vagy rendszer lelkiismeretünk meghatározza az egész életünket, anélkül, hogy erre tudatosak lennénk. A rendszer lelkiismeret hatására ismétlődnek a nehézségek a családrendszerben. Ennek a lelkiismeretnek a működése fejezi ki, hogy milyen mélyen kötődünk a családrendszerünkhöz. Bármi, amit az elődök elkövettek ezen a családi lelkiismereten keresztül, hatást fog gyakorolni a rendszeren belül, attól függetlenül, hogy tudnak-e róla, vagy sem.
A személyes lelkiismerettel ellentétben a családi lelkiismeret tudattalan. 

Amennyiben egy ősünk valamit tett, vagy valamit elszenvedett, az utódok megismétlik az ős sorsát, a szenvedéseit, veszteségeit, ezzel egyenlítik ki a rendszert. Így tehát összekapcsolódunk azokkal az elődeinkkel, akik ki voltak közösítve, ki voltak taszítva, el voltak feledve, vagy nehéz sorsuk volt.

Mindez akkor is működik és hat, ha ezekről az őseinkről semmit sem tudunk. Mit tehetünk? Mindenkinek megadjuk a helyet a családban, tisztelettel elfogadjuk az őseink sorsát és tetteit, meghajlunk előttük és visszaadjuk mindazt, ami hozzájuk tartozik.

Gyakran mondjuk az állítások során egy-egy felmenőnknek: „Köszönöm, hogy az élet rajtad keresztül eljutott hozzám! Ezennel visszaadom a sorsodat és mindazt, ami hozzád tartozik. Meghajlok előtted szeretettel és tisztelettel és elmegyek a saját életembe.” 

Csakis akkor válhatunk szabaddá, ha letesszük azokat a bőröndöket, amelyek az elődeinkhez tartoznak. Marad nekünk is saját bőröndünk saját cuccal, elég az nekünk. Az őseinknek pedig mindenképpen tisztelet jár, bármit tettek. A családunk, az összes ősünk bennünk él. Nem tudjuk megtagadni őket, bármerre is megyünk a világban, bárhová költözünk, hidd el nekem, velünk jönnek, sőt velünk laknak. Nem mindegy tehát, hogy milyen viszonyt ápolunk velük, bent a lelkünkben.

Frankó Tünde – kineziológus, családállító

Fotó: Unsplash

Több csalódás után is képesek vagyunk bízni, hinni, minden félelem ellenére is.

Több csalódás után is képesek vagyunk bízni, hinni, minden félelem ellenére is.

A csalódás olyan, mint egy keserű pirula. Amikor szétrágjuk, összehúzza a nyálmirigyeket, összefacsar, és hosszan maga után hagyja a kellemetlen ízt a szánkban. Egy mérgezett nyíl, mely a szívbe hatol és hatása egyre csak terjed, szerte széjjel a testünkben.   
Nem értem. Miért kell átélni újra és újra? Miért ismétlődnek meg a helyzetek? Hol rontjuk el? A csalódás, és a vele járó gyötrődés, a szúró érzés bármennyiszer talál el, mindig fájdalmas.  

Élettani szükséglet hinni, bízni. Az ember alapvetően jóra született. Akarja és kívánja a jót, a kedvességet, a gyengédséget, a szeretetet. Az elismerést, a megbecsülést, a tartalmas életet. Hogy szükség legyen rá, hogy tartozzon valakihez, hogy szerető család vegye körül, hogy legyen, aki megvédi, óvja a világ támadásaival szemben.

Rengetegszer engedünk közel magunkhoz embereket, akik hordják magukon a jóság álarcát, akik szavaikkal melengetik szívünket, akik erőt adnak a nehéz napokban, akiket megszeretünk. Aztán elemi erővel dönt le minket a kudarc és felismerés.

TÉVEDTEM! Becsapott. Becsapott. Nem volt igaz, amit annak hittünk, tévedés volt csupán, múló illúzió. Átverés, holmi kaland, pillanatnyi érzelmi kitörés. Egy alkalmi kötelék, érdekből, szánalomból, játékból, bolondságból, meggondolatlanságból? Tartott, ameddig tartott.

Miért kell átélni újra és újra? A csalódás elvesz. A csalódás lemorzsol a lelkünkből egy-egy darabot. A csalódással színeket veszítünk, a csalódás árnyékot vet. A csalódással energiák sikkadnak el, elvész az „élet sava borsa.” Napok, hetek telnek el, mire újra töltjük a lemerült elemeket.

Lehet e hinni megint?
Lehet e remélni az őszinteséget? Szabad e? Hiszen oly veszélyes, a csalódás ártalom, sebesülés.
Lehet e komolyan venni a másik kedves szavát, ígéretét, segítő szándékát?
Felmerül a kétely: mikor tűnik el a süllyesztőben? Mikor gondolja meg magát? Mikor hagy faképnél? Mikor dönt úgy, hogy neki más kell? Neki ez nem is jó, neki nem elég, neki felesleges. Amikor nincs is magyarázat. Amikor nem érted, miért.

Legyetek őszinték, legyünk következetesek!
Legyetek szavahihetőek, becsüljétek meg a másikat!
Vigyázz a szavaidra, vigyázz a tetteidre.
Vigyázz az érző lelkekre!!!!
Ne okozz csalódást!

Ferencz Vicus

Fotó: Unsplash

Nem (csak) rajtad múlik.

Nem (csak) rajtad múlik.

Figyelj!
Interakciók tömkelege vesz körül, provokációk, hatások, ellenhatások.
Nem (csak) rajtad múlik…

Az élet olyan, akár egy sportpálya: a meccsek alkalmával lakd be a térfeled, használd ki minden négyzetcentiméterét, ismerd meg és formázd, takarítsd, tégy benne rendet, szépítgesd, de a másik térfelet hagyd meg a többieknek, az az övék.
Ők felelnek érte. Mondj nemet… próbáld ki… felszabadít…

A csalódás mélyen ül. Olyan, mint egy kútba dobott kő, zuhan csak lefelé, és valahol odalenn, tompa kongással földet ér. Szívünk rejtett zugában lapul és a súlya húzza a lelkünket.

Fáj.

Szaggatja a hitet, az optimizmust, a bizalmat. Új ember születik általa, a tapasztalt, a védekezésre késztetett. A csalódás ravasz jószág, van, hogy csak kuksol, csendben vár, sokáig nem hallat magáról. De aztán van, hogy újra erőre kap, és megrágcsálja az ember lelkét, mint szú a fát. Kellemetlen útitárs az életünkben, de elkerülhetetlen kísérő.
DE vannak hatásos ellenszerei, mellyel féken tarthatjuk jelenlétét, tompíthatjuk támadásait.

Az őszinte szeretet és lojalitás, a korrekt viselkedés, régi barátságok megőrzése, következetesség, és megbízhatóság, a természet közelsége, és az állatok társasága simogatás a pofonoktól égő arcunknak.

Ferencz Vicus

Fotó: Unsplash

Tanítsuk és engedjük meg a gyermekeinknek az érzelmeik helyes kifejezését.

Tanítsuk és engedjük meg a gyermekeinknek az érzelmeik helyes kifejezését.


Kicsi gyermek, kicsi érzelem?

Ez nem így van! A gyermekek érzelmei, nem a testi méreteiktől függenek! A fájdalma, sérelme, bánata, fáradtsága ugyanolyan, akár a miénk felnőtteké. Mi okos-nagy-értelmes felnőtt szülők tudjuk helyesen kezelni, minden körülmények között a dühünket, haragunkat? Én nem mindig tudom!
Miért várjuk el a gyerektől, hogy ő igenis tudja mindig megfegyelmezni magát, elfojtani a dühét, bánatát?

Hahó, ébresztő!

Azért, mert Ő kicsi, az érzelmei nem kisebbek. A „fájdalma”, hogy ledőlt a kocka torony, ugyanolyan nagy, mint az én „fájdalmam”, ha kifutott és odaégett a leves vagy, ha beleborult a sótartó a fiókba. A sérelme, hogy Peti nem játszik vele, ugyanolyan nagy, mint az én sérelmem, hogy a férjem nem ért haza időben. Nincs különbség! Az Ő élete drámája abban a pillanatban a leborult torony, az enyém a romokban lévő konyha. Természetesen azzal, hogy én egy jót nevetek-e a konyhai „baleseten” vagy szidom az egész világot, minta lesz a gyermekem számára. Ha leordítom a fejét, hogy hagyjon már békén a hülye toronnyal, nehogy már ezen bőgjön, vajon mit teszek vele? Elfojtatom vele az érzelmét és megtanítom neki, hogy az Ő érzelmei engem nem érdekelnek. Később aztán csodálkozok, miért nem mesél az életéről.

Tanítsuk és engedjük meg a gyermekeinknek az érzelmeik helyes kifejezését! Legtöbbször meg sem tudják fogalmazni a gyerekek, hogy mit éreznek, annyira szépen megtanulták, hogy nem fejezhetik ki, azt, ami a lelkükben játszódik. Pedig a félelemtől ugyanúgy kalimpál a szívük, mint nekünk, sokszor nyomást éreznek a mellkasukban, görcsöt a gyomrukban.
A szomorúságuk miatt befelé sírnak.
Ahogyan egy kisfiú mondta nekem: „-Naponta legalább háromszor jön rám a sírás, de nem engedem ki!”

A gyerekeknek nehezebb az érzelmeikről beszélniük, mint nekünk felnőtteknek. Nincs is meg a szókincsük hozzá és nem tudják kifejezni, elmondani a szenvedésüket. De higgyétek el nekem, óriási viharok dúlhatnak, akár egy ötéves lelkében is.

Tehát kis gyerek, nagy érzelem a helyes képlet.

Mi a szülő dolga?
Öleld, dicsérd, szeresd, nézz a szemébe, beszéltesd, tanítsd meg megnevezni az érzelmeit.
Ne adj megoldást, csak hallgasd! 
Mondd vissza, amit látsz rajta, mintha egy tükör, vagy papagáj lennél!
„-Látom kicsim nem akarod, látom haragszol. Látom dühös vagy, látom fáradt vagy, látom szomorú vagy!”
A gyermeked hálás lesz Neked, hogy megérted Őt!

Frankó Tünde – kineziológus, családállító

Fotó: Unsplash

Amikor valaki elmegy, azt mondják, legyen neki könnyű a föld.

Amikor valaki elmegy, azt mondják, legyen neki könnyű a föld.

De te itt maradtál, és neked nem mondanak semmit. Csak állnak bénán, talán még el is kerülnek téged, hogy ne kelljen semmit sem mondaniuk. Egyszerűen nem tudják, mit is kellene szólni. Elfelejtették a vigasztaló szó erejét,
nem tanulták meg, hogyan kell részvétet nyilvánítani. Talán sikerül kipréselniük néhány szót. De valahogy üresen
koppannak a szavak: “Őszinte részvétem”.

Érzik, érzed, hogy ez kevés. Amit igazán mondani akarnak, ez messze nem elég se neked, se nekik. Szeretnék elmondani,
hogy milyen jó ember volt, hogy nem értik, hogy lehetett ilyen fiatalon elmenni, és miért pont veled történik, hogy fáj,
hogy ez nekik is szívszorító érzés. De nem mernek még a saját szavaikkal, fájdalmukkal is terhelni téged. Úgyis mindenki
tudja, hogy annak, aki itt maradt ez az űr, milyen elviselhetetlen fájdalom.

Pedig a részvétnyilvánítás nagyon fontos gesztus lenne. Neked is, a gyászolónak is. A veszteség összeköt és segít átvészelni a legnehezebb időket. Szükségét érzed annak, hogy érezd, a fájdalmaddal nem vagy egyedül. Megerősítene lelkileg az a tudat,hogy mások is szomorúak, hogy mások is osztoznak a fájdalmadban. Közösen benne lenni az érzelmek viharában egy kommunikációs csatorna lehetne közted és a részvétnyilvánító között.

Ha elmondanák, hogy ők is mennyire szerették az előrement szerettedet, nem a fájdalmadat erősítenék, hanem reményt adnának vele. Reményt, hogy nem lesz elfelejtve, hogy az emléke mások szívében is tovább él. Egy szeretetteljes, szoros öleléssel jelezhetnék neked, hogy mennyire közel állt az ő lelkükhöz az “odaátra” távozó szeretted. Segít, mert tudatosítja benned a valóságot, hogy a veszteség nagyon is valós, és el kell köszönni.
Ha elmondod nekik, hogy a segítés maga az együttlét, a meghallgatás, a szerető együttérzés és jelenlét, és nem több, akkor leveszel egy olyan terhet róluk, amelyek akadályozták őket a segítség nyújtásban. Mert neked sem bátorságod, sem erőd nincs felfogni, hogy az életed végérvényesen megváltozott, hogy az, akit annyira szerettél örökre eltávozott.
Csak állsz tompa lélekkel, összezavarodott gondolatokkal, egy érzelmi hullámvasúton kilátások nélkül.

Marad a gyász üressége, a fájdalom, a lelkiismeret furdalás, düh, harag és szégyen. De lassan mennek a napok, élni kell csinálni kell. Nehezen jön az elfogadás. Beleszoksz a gyászba, tompul a tompaság, furcsán fakul a fájdalom, marad a némaság. Egy marcangoló belső dialógus önmagaddal, ahol sokszor nincsenek válaszok. De mindig eljön az a pillanat, amikor igazából
tudatosul bennünk a veszteség. Nem lehet már megkérdezni őt. Nem lehet már elmondani neki. Nem lehet, mert már nincsen. Elment. Meghalt. Tényleg. Beléd nyilall a fájdalom. A szívedből a gyomrodon át. Az elfogadhatatlan valósággá válik. Neki könnyű lett a föld. Neked tovább kell lépned. Ha még nem tetted, nem tehetted meg amikor meghalt a szeretted, ilyenkor el tudsz búcsúzni.

Tudd, hogy elbúcsúzni soha sem késő. Akkor sem, ha nem tudtad megtenni személyesen. Elengedhetetlen az elengedéshez. Ha úgy érzed eljött az ideje és kész vagy elköszönni, tedd meg. Menj ki a temetőbe, és ülj le a sírra. Vagy menj el a kedvenc helyetekre. Mert nem csak a temetőben lehet ezeket a leveleket felolvasni, hanem bárhol, ahol szerettük egymást. Ahol a szeretted lelke van. A szívedben, a gondolataidban, az imáidban. Ünnepekkor, esténként, reggelente. Mindig. Hagyj időt magadnak és vegyél búcsút, némán vagy hangosan, ahogy neked jó. Mondd el, mennyire szeretted, hogy fontos volt neked. Mondd el, hogy más az életed nélküle. Fontos, hogy tudatosítsd magadban, hogy ha más formában is, de mindig az életed része lesz. Hogy ez a búcsú nem szólhat örökre. Hiszen összeköt titeket az eltöltött idő, az emlékek. Valahogy ő mindig a szülőd, a testvéred, a gyermeked, a szerelmed marad, akkor is ha nincs már veled. De tudatosítsd magadban, hogy te élsz és neked még nem ért véget ez a földi kaland. Köszönd meg az együtt eltöltött időt.

Gyakorlati tanácsok:
Mindenek előtt légy elfogadó magaddal, tudd, hogy minden megnyilvánulásod a veszteségre adott normális reakció. Ha haragot, erős indulatot érzel az orvosok iránt, a családod, környezeted iránt, vagy akár elveszített szeretted iránt, ha szidod a sorsot, az Istent, vagy önmagadat, az természetes.

Ha bűntudatot érzel, az is rendben van, lehet, hogy valamit tényleg elmulasztottál, de valószínű, bármennyit is tettél, mindig azt éreznéd, tehettél volna még többet. Keress családtagot, barátot, akivel rendszeresen beszélgethetsz.
Olvass gyásszal foglalkozó könyveket.
Keress sorstársi közösséget.
Írj naplót, jegyezd fel érzéseidet.
Figyeld az álmaidat, jegyezd fel.
Írj levelet elveszített hozzátartozódnak, amelyben bocsánatot kérhetsz, elmondhatod, mennyire hiányzik, hogy szereted, vagy hogy haragszol rá, amiért itt hagyott. Elmondhatod mindazt, amit nem tudtál, amikor még élt.
Ha hívő vagy, sokat jelenthet az ima, a hit.
Készíthetsz egy kis oltárt, emlékhelyet.
Köszönj el. Meg kell értened, hogy az ő ideje, földi vállalása lejárt és neked itt még dolgod van.
Búcsúzz el, úgy, ahogy szerinted ő a legjobban szeretné és ahogy neked a legjobb. Mondd el nyugodtan, mi bántott, mi fájt, mit szerettél volna másképp, mi volt jó, mit tanultál tőle, mit jelentett neked. A búcsú nem azt jelenti, hogy kizárod az elhunytat az életedből. Azt jelenti, hogy keresel neki egy olyan állandó helyet a szívedben, ahol mindig eléred.
Azt jelenti, hogy megbékélsz az elmúlással, elfogadod, akkor is ha fáj, hogy a szeretted végleg elment.
Azt jelenti, hogy tiszteled az emlékét és a szívedben őrzöd a mosolyát.
Azt jelenti, hogy előre léptél és bölcsebb lettél. Nem jelenti azt, hogy nem fáj.
Csak azt, hogy te igenis élni akarsz az elhunyt szeretted áldásával.

Deverdics Éva – gyász és veszteségfeldolgozást segítő

Fotó: Unsplash