Másokat meghallgatni a tisztelet egyik őszinte jele.

Másokat meghallgatni a tisztelet egyik őszinte jele.

Bezárkózol gyászodba és hatalmas huppanásokkal száguldozol érzelmeid hullámvasútján? Tehetetlenül, egyedül próbálod leküzdeni marcangoló negatív gondolataid kínját? Gondolom, barátaidat, ismerőseidet sem mered panaszkodásoddal, fájdalmas érzéseiddel terhelni, nehogy belefásuljanak, és elmaradozzanak mellőled.

Viszont, él benned a vágy, hogy kiadd, kibeszéld, magadból a fájdalmadat, hogy könnyebb legyen, hogy ne feszítsen annyira. Érzed, hogy megkönnyebbülést jelentene elmondani a benned dúló érzelmi harcokat, melyeket veszteséged következtében érzel. Vágysz arra, hogy találj a környezetedben egy érző lelket, aki meghallgat, átölel, és együttérzéssel letörli könnyeidet?

Aki nem osztogat tanácsot, csak mélységes együttérzéssel hallgat, figyel és minden megnyilvánulásába gyöngéden belesimul az empátia? Vágysz arra, hogy megértésük, kedvességük együttérzésük, olyan lehessen számodra, mint a tavaszi napsütés,
mely szívedben megszünteti a didergést? Sajnos a gyógyulásnak ennek a formája, nem mindig hozzáférhető.

Jelenlegi kultúránkban nem jellemző a megértő figyelem, együttérzés és türelmi idő. Munkahelyen elvárják, hogy napokon belül zökkenjünk vissza a megszokott kerékvágásba, vegyük elő régi mosolyunkat és kiegyensúlyozottan tegyük a dolgunkat. Nem akarnak tudomást venni róla, hogy az embereknek szükségük van érzelmekre, gyászuk feldolgozására, és ennek
hiányában borzalmasan nehéz, érzelemmentes lélektelen gépezetként tevékenykedni. Ha elutasítjuk a sírást, csak haraggal maradunk a szívünkben, mely abnormális viselkedéseket produkálhat.

Ha nem nincs kivel megosztanunk a szomorúság, a kétségbeesés és a reménytelenség fájdalmát, negatív érzelmeink megkövesednek szívünkben. Igazán átélt szomorúság és sírás nélkül, nem lesz harmóniánk, ide-oda csapódhatunk a düh, a
kimerültség és a kétségbeesés között, kínos helyzetekbe keveredhetünk, hiszen hol dühösen tombolunk, hol pedig bánattól meggyötörten állunk. Ha sietve megyünk végig a nyilvános gyászolási folyamaton, megrekedhetünk a folyamatban.

Mélységes bánat önthet el bennünket. A gyász mindaddig nem fog elmúlni, amíg be nem fejeztük. Le kell zárni, ellenkező esetben, lesz bennünk egy szívfacsaró, szinte kibírhatatlan érzés veszteségünkkel kapcsolatban. Innen tudhatjuk biztosan, hogy gyászunk még befejezésre vár. Megakadt gyászt akkor is tapasztalhatunk, ha figyelemelterelésbe menekülünk, vagy
elkülönülünk a lelkünktől. Ilyenkor többnyire nem is tudjuk beazonosítani érzelmeinket, nem érzünk igazi gyászt, mert arra összpontosítunk, hogy elszaladjunk a gyász elől, azzal, hogy túlmagyarázzuk, érzéstelenítjük, vagy egyszerűen nem tudjuk elhinni. Ennek az lesz az eredménye, hogy depressziósak, függők, szorongók, dühösek, pánikbetegek leszünk, majd
szépen lassan belefásulnunk az életünkbe.

A megoldás első lépése, hogy hidd el nem, vagy egyedül gyászoddal, fájdalmaddal. Mindannyian szenvedünk, gyászoljuk veszteségeinket, és küzdünk lelki gyötrelmekkel. Ilyen mélységes beszélgetéseknek lehetünk tanúi a gyászcsoportok szent terében, ahol szinte tapinthatóvá válik a szeretet, együttérző kapcsolódásaink, lélektől lélekig érkeznek. Itt érezzük csak igazán, hogy meghallgatni másokat nem csak tisztelet, de lelki segély is lehet. Mindannyian keressük a lehetőségeket, arra, hogy jobban legyünk, hogy túléljük, azt, amit lehetetlennek tűnik túlélni. Újra visszarázódni az élet folyamatába. Megtalálni a módját, hogy megnyíljon szívünk, és lelkünk ismét otthonra találjon önmagunkban. Hogy kisüssön a nap, megjelenjenek a színek, mosolyra húzódjon a szánk, és két lábbal, stabilan állhassunk ismét a földön. Legyen reményünk, hitünk és bátorságunk megragadni azokat a segítő kezeket, melyek felénk érkeznek a bajban.
Ne feledd, a jó emberek sorsát, mindig kíséri valaki egy imával, egy szép gondolattal, egy jókívánsággal, együttérzéssel, és ez összeköt sorsokat, lelkeket, életeket az örökkévalóságon át.

Deverdics Éva

Fotó: Unsplash

Emlékezés a szeretet hullámhosszán.

Emlékezés a szeretet hullámhosszán.


Ősz van, ami számomra az év utolsó, de legszebb mosolyát jelenti. Ebben a békés mosolyban úgy érzem, mintha lelassulna az idő. Megállásra késztet, nézem az őszi színekben pompázó hulló faleveleket melyek megmutatják nekem, hogy milyen csodálatos is lehet az elmúlás. Megfoghatatlan, de mégis békés és érezhető. Érzékelteti, hogy az elmúlásánál igazabb és őszintébb dolog nem történhet velünk. Változást hoz, de nem sietve, nem kapkodva, hanem szépen csendesen átalakítva körülöttem a színeket. Megmutatja a fontos dolgokat. Átértékelem az életet, elfogadom az elmúlást. Rabul ejti a lelkem. Olyan sok mindent keresünk, de igazából az egyetlen dolog, amire szükségünk van, hogy időnként találjunk egy kis nyugalmat.

Csodálattal nézem a távozó madarakat, akik szabadon az ősz nyomában szállnak szerte a Világban.
Közeleg Mindenszentek és közeleg a Halottak Napja.

Pislákol a mécses lángja, közben mélyen elmerülünk emlékeinkben. Eltávozott szeretteinkre emlékezünk. Merengünk a múlton, és szép dolgok jutnak eszünkbe. Egy olyan szemüvegen át emlékezünk, ami csak a szépet és a jót ereszti át. Történeteket idézünk fel, amelyek örökre ott ragadtak bennünk. Történetek, melyek nem változnak, csak mi alakulunk át.

Megtanulunk együtt élni a fájdalommal. Idővel gyászunkat képesek vagyunk belehelyezni szívünk melegébe, és megengedjük a szeretetnek, hogy gyöngéden átkarolja emlékeinket, érzéseinket. Ezek az emlékek örökre megmaradnak, soha senki nem veheti el tőlünk. Életeken át kísérnek bennünket, mert minden, ami számít örökre lelkünkben marad.

Eltávozott szeretteink soha nem hagynak magunkra, lelkük mellettünk van és ha jól figyelünk, néha megérezhetjük ezt a jelenlétet jelek, jelzések formájában. Egy váratlanul felbukkanó szép emlékben, álmunkban, egy bizsergető fuvallatban, egy tőlük átvett szokásban, mozdulatban. Ők már jól vannak, hazatértek, megpihentek. Odabújhatnak a Jóistenhez, megérezhetik a biztonságot, a nyugalmat, a feltétel nélküli szeretetet. Ebből a mennyei birodalomból figyelnek minket, áldásukat szórják, lelki békét kívánnak nekünk. Azt szeretnék, hogy éljünk, hogy érezzünk, hogy lássuk meg néha az élet naposabb oldalát. Hogy tudjuk, mellettünk vannak most is, őrangyalként vigyázzák lépteinket. Szóljunk hozzájuk, beszélgessünk, írjunk, hagyjunk levelet a síron, egy szeretettel megáldott apró jelképet, és a pislákoló mécses lángján elmerengve, a csend szent terében gyakoroljuk az elengedést.

Karoljuk át Istent, önmagunkat, és ezen keresztül mindent, ami számít. Rájövünk, hogy életünknek csak akkor van igazán értelme, ha érzünk, átérzünk és megnyugszunk,őszintén, félelmek nélkül szeretünk. Amikor szívünkkel átöleljük a másik ember lelkét és a sötétből a fénybe kísérjük egymást. Ilyenkor jövünk rá, hogy milyen istenien csodálatos dolog, a szeretet.

Müller Péter sorait ajánlom. Minden egyes szava szeretetteljesen öleli át lelkünket az emlékezés fájdalmában.
“NINCS HALÁL. És nincsenek HALOTTAINK. Mindenki él, csak nem itt, hanem ott. Tovább ment. Átköltözött. Akit szeretsz, az VAN. Szándékosan nem azt mondom, hogy akit „szerettél” – mert a szeretet nem múlik el soha. Gondolj rá, idézd meg magadban a lényét – s ő is azt teszi majd, mert ha valóban szeretitek egymást, összeköt benneteket az Aranyfonál.
Csak arra kérlek, ha anyádat, apádat, vagy nagyszüleidet idézed meg, ne öregemberként gondolj rájuk, mert nem azok!

A lélek világában nincs elmúlás, így öregség sincs. Fiatalok ők. Ahogy lelked mélyén te is fiatal vagy. Akkor is, ha a tükör nem ezt mutatja. A rózsa csak a kibomlott Rózsa – a hervadó már nem az. Halottak napja nincs, csak Szeretet napja van, amikor a földön élők az eltávozottakra, az eltávozottak pedig ránk, földön élőkre gondolnak. És azt gondolják rólunk: „Szegénykék, nekik még nagyon nehéz!”…
„Kedvesem! Közöttünk vannak! Csak ez az ostoba, mai, beszűkült ‘racionális’ kor hiszi, hogy a halállal minden megszűnik. Nem igaz! A lélek végtelen úton jár, s a halállal nem hal meg. Él, csak nem abban a komor érzékvilágban, ahol még te élsz. ‘Halhatatlan szerelem’ – erről szól a könyvem, és erről szól az élet is. Hogy az igazi szeretet nem múlik el soha!”


Deverdics Éva

Fotó: Unsplash

Amikor valaki elmegy, azt mondják, legyen neki könnyű a föld.

Amikor valaki elmegy, azt mondják, legyen neki könnyű a föld.

De te itt maradtál, és neked nem mondanak semmit. Csak állnak bénán, talán még el is kerülnek téged, hogy ne kelljen semmit sem mondaniuk. Egyszerűen nem tudják, mit is kellene szólni. Elfelejtették a vigasztaló szó erejét,
nem tanulták meg, hogyan kell részvétet nyilvánítani. Talán sikerül kipréselniük néhány szót. De valahogy üresen
koppannak a szavak: “Őszinte részvétem”.

Érzik, érzed, hogy ez kevés. Amit igazán mondani akarnak, ez messze nem elég se neked, se nekik. Szeretnék elmondani,
hogy milyen jó ember volt, hogy nem értik, hogy lehetett ilyen fiatalon elmenni, és miért pont veled történik, hogy fáj,
hogy ez nekik is szívszorító érzés. De nem mernek még a saját szavaikkal, fájdalmukkal is terhelni téged. Úgyis mindenki
tudja, hogy annak, aki itt maradt ez az űr, milyen elviselhetetlen fájdalom.

Pedig a részvétnyilvánítás nagyon fontos gesztus lenne. Neked is, a gyászolónak is. A veszteség összeköt és segít átvészelni a legnehezebb időket. Szükségét érzed annak, hogy érezd, a fájdalmaddal nem vagy egyedül. Megerősítene lelkileg az a tudat,hogy mások is szomorúak, hogy mások is osztoznak a fájdalmadban. Közösen benne lenni az érzelmek viharában egy kommunikációs csatorna lehetne közted és a részvétnyilvánító között.

Ha elmondanák, hogy ők is mennyire szerették az előrement szerettedet, nem a fájdalmadat erősítenék, hanem reményt adnának vele. Reményt, hogy nem lesz elfelejtve, hogy az emléke mások szívében is tovább él. Egy szeretetteljes, szoros öleléssel jelezhetnék neked, hogy mennyire közel állt az ő lelkükhöz az “odaátra” távozó szeretted. Segít, mert tudatosítja benned a valóságot, hogy a veszteség nagyon is valós, és el kell köszönni.
Ha elmondod nekik, hogy a segítés maga az együttlét, a meghallgatás, a szerető együttérzés és jelenlét, és nem több, akkor leveszel egy olyan terhet róluk, amelyek akadályozták őket a segítség nyújtásban. Mert neked sem bátorságod, sem erőd nincs felfogni, hogy az életed végérvényesen megváltozott, hogy az, akit annyira szerettél örökre eltávozott.
Csak állsz tompa lélekkel, összezavarodott gondolatokkal, egy érzelmi hullámvasúton kilátások nélkül.

Marad a gyász üressége, a fájdalom, a lelkiismeret furdalás, düh, harag és szégyen. De lassan mennek a napok, élni kell csinálni kell. Nehezen jön az elfogadás. Beleszoksz a gyászba, tompul a tompaság, furcsán fakul a fájdalom, marad a némaság. Egy marcangoló belső dialógus önmagaddal, ahol sokszor nincsenek válaszok. De mindig eljön az a pillanat, amikor igazából
tudatosul bennünk a veszteség. Nem lehet már megkérdezni őt. Nem lehet már elmondani neki. Nem lehet, mert már nincsen. Elment. Meghalt. Tényleg. Beléd nyilall a fájdalom. A szívedből a gyomrodon át. Az elfogadhatatlan valósággá válik. Neki könnyű lett a föld. Neked tovább kell lépned. Ha még nem tetted, nem tehetted meg amikor meghalt a szeretted, ilyenkor el tudsz búcsúzni.

Tudd, hogy elbúcsúzni soha sem késő. Akkor sem, ha nem tudtad megtenni személyesen. Elengedhetetlen az elengedéshez. Ha úgy érzed eljött az ideje és kész vagy elköszönni, tedd meg. Menj ki a temetőbe, és ülj le a sírra. Vagy menj el a kedvenc helyetekre. Mert nem csak a temetőben lehet ezeket a leveleket felolvasni, hanem bárhol, ahol szerettük egymást. Ahol a szeretted lelke van. A szívedben, a gondolataidban, az imáidban. Ünnepekkor, esténként, reggelente. Mindig. Hagyj időt magadnak és vegyél búcsút, némán vagy hangosan, ahogy neked jó. Mondd el, mennyire szeretted, hogy fontos volt neked. Mondd el, hogy más az életed nélküle. Fontos, hogy tudatosítsd magadban, hogy ha más formában is, de mindig az életed része lesz. Hogy ez a búcsú nem szólhat örökre. Hiszen összeköt titeket az eltöltött idő, az emlékek. Valahogy ő mindig a szülőd, a testvéred, a gyermeked, a szerelmed marad, akkor is ha nincs már veled. De tudatosítsd magadban, hogy te élsz és neked még nem ért véget ez a földi kaland. Köszönd meg az együtt eltöltött időt.

Gyakorlati tanácsok:
Mindenek előtt légy elfogadó magaddal, tudd, hogy minden megnyilvánulásod a veszteségre adott normális reakció. Ha haragot, erős indulatot érzel az orvosok iránt, a családod, környezeted iránt, vagy akár elveszített szeretted iránt, ha szidod a sorsot, az Istent, vagy önmagadat, az természetes.

Ha bűntudatot érzel, az is rendben van, lehet, hogy valamit tényleg elmulasztottál, de valószínű, bármennyit is tettél, mindig azt éreznéd, tehettél volna még többet. Keress családtagot, barátot, akivel rendszeresen beszélgethetsz.
Olvass gyásszal foglalkozó könyveket.
Keress sorstársi közösséget.
Írj naplót, jegyezd fel érzéseidet.
Figyeld az álmaidat, jegyezd fel.
Írj levelet elveszített hozzátartozódnak, amelyben bocsánatot kérhetsz, elmondhatod, mennyire hiányzik, hogy szereted, vagy hogy haragszol rá, amiért itt hagyott. Elmondhatod mindazt, amit nem tudtál, amikor még élt.
Ha hívő vagy, sokat jelenthet az ima, a hit.
Készíthetsz egy kis oltárt, emlékhelyet.
Köszönj el. Meg kell értened, hogy az ő ideje, földi vállalása lejárt és neked itt még dolgod van.
Búcsúzz el, úgy, ahogy szerinted ő a legjobban szeretné és ahogy neked a legjobb. Mondd el nyugodtan, mi bántott, mi fájt, mit szerettél volna másképp, mi volt jó, mit tanultál tőle, mit jelentett neked. A búcsú nem azt jelenti, hogy kizárod az elhunytat az életedből. Azt jelenti, hogy keresel neki egy olyan állandó helyet a szívedben, ahol mindig eléred.
Azt jelenti, hogy megbékélsz az elmúlással, elfogadod, akkor is ha fáj, hogy a szeretted végleg elment.
Azt jelenti, hogy tiszteled az emlékét és a szívedben őrzöd a mosolyát.
Azt jelenti, hogy előre léptél és bölcsebb lettél. Nem jelenti azt, hogy nem fáj.
Csak azt, hogy te igenis élni akarsz az elhunyt szeretted áldásával.

Deverdics Éva – gyász és veszteségfeldolgozást segítő

Fotó: Unsplash

Mit tesz velünk az önmarcangolás?

Mit tesz velünk az önmarcangolás?

  • felerősíti a félelmeket
  • lángra gyújtja felháborodást
  • lázadóvá tesz
  • az elfogadás útjában áll
  • sárba tapossa a békét
  • fokozza a csalódásokat
  • felborzolja az idegeket
  • gátolja a bölcs meglátásokat
  • megnyitja a depresszió kapuját
  • visszafejleszt testileg – lelkileg
  • eltakarja az elért eredményeket
  • rácsapja az ajtót az elért sikerélményekre
  • elviszi a békét vele együtt a szeretetet és az együttérzést
  • kigáncsolja az elfogadást
  • ránk telepszik és pusztít
  • ártunk vele magunknak és környezetünknek
  • a tehetetlenség érzetében tart fogva
  • magához láncol, mert azt képzeljük, hogy a tulajdonunk
  • ragaszkodunk hozzá, nem akarjuk megosztani másokkal
  • a szenvedés kiváltotta önsajnálat soha nem segít
  • soha nem fog örömbe torkollani
  • hatalmas teherrel nehezedik a vállunkra
  • elveszi az életbe vetett hitünket.


    Amikor lelkünkben ott a fájdalom, szívünkben a szomorúság, kilátástalannak tűnik minden, tegyük kezünket a szívünkre és mondjunk egy imát. Keressük meg magunkban a hálát, érezzük meg a Jóisten közelségét és helyére kerülnek a dolgok. Elindulunk egy belső úton, ahol a csend és a szeretet kísér. Esténként, hálásan gondoljunk vissza a napra. Értékeljünk benne minden pillanatot, mert soha nem tudhatjuk, mit hoz a holnap. Őrizzük meg optimizmusunkat, és ha probléma üti fel a fejét, higgyünk benne, hogy mindig létezik egy megoldás. Találjuk meg az önmagunkba vetett hitet, legyen erőnk
    távolabb lépni a negatív érzésektől, ha eluralkodnak rajtunk.

    Soha ne feledjük, hogy legyen bármilyen nehéz és kilátástalan a jelenlegi helyzet, nem tart örökké. Körforgás van. Amikor nehéz valami, mindig jusson eszedbe, az az egy szó: ELMÚLIK! Isten eszköze a kegyelem, miénk pedig a hála. Éljünk ezzel
    az Isten adta hála képességgel és meglátjuk milyen sebesen megérkezünk arra az útra, ahol minden mérföldkőnél csodák várnak ránk.

    Soha ne feledjük, hogy több okunk van hálára, mint panaszra, hiszen a rossz napok csak azért léteznek, hogy megtanítsanak valamire, és értékesebbé tegyék a szép napokat. Hogy minden nap gazdagabbak legyünk tapasztalattal, élménnyel, leckével vagy áldással. Soha ne feledjük, hogy hittel és reménnyel tovább lehet lépkedni még a legsötétebb alagútban is. Ott ahol nem látszik a fény, de mi mégis tudjuk, hogy ott van. Nincs más dolgunk, mint beengedni a Jóistent a szívünkbe és szorosan tartani a hitet, hogy utunk, mindig a fény felé vezet!

    Deverdics Éva

    Fotó: Unsplash
“A gyász nem múlik el, csak körbeöleli a szeretet.”

“A gyász nem múlik el, csak körbeöleli a szeretet.”

Elvesztetted szerettedet. Nem tudod elhinni, valahogy nem tudja felfogni az elméd. Érthetetlen, felfoghatatlan, elképzelhetetlen, hogy ez veled történik. Olyan, mint egy rémálom. Megfeszül a tested, lelked, szétfeszít a fájdalom.

Harcolsz az érzelmekkel, a tudattal, hogy ez nem lehet a te valóságod! Megállíthatatlanul száguldanak a gondolataid,
nem lehet őket lecsillapítani.
Kín, hiány, fájdalom. Felemésztő, saját magad által generált negatív energia, ami elveszi az erődet. Gyötröd magad, és reméled, hogy ez megváltást hozhat…
De nem hoz, csak gyengít és fokozódik a zavarodottság.

Azt gondolod, hogy minél jobban szenvedsz, annál jobban jelzed felé a szeretetedet, és nem mersz és nem is akarsz ebbe a kínba egy másodperc szünetet sem belevinni, mert az már olyan hálátlanság féle lenne.

Nem mered elereszteni a fájdalom kínját. Kincsként ragaszkodsz az ólomsúlyú teherhez. Azt gondolod, hogy ez a fájdalom csak a tiéd. Egyedül csak a tiéd. Szent és sérthetetlen. Nem adhatod oda, mert akkor még ennyid se marad.

De azért gyászolsz, mert szeretsz. Mert szeretted, szereted és örökké szeretni fogod. De ezt már nem tudod neki elmondani, vele éreztetni. Megtennéd, de már nem lehet, mert ő már nincs többé.

Tehetetlennek érzed magad, mert szétfeszít az iránta érzett szeretet és nem tudsz vele, mit kezdeni, mert már nem hallja, nem látja, nem érzi. Mi segíthet? Ez már örökre így marad? Megváltozik-e ez a szenvedés valaha? Nincs menekvés? Nincs
pihenés? Elfogy az erőm. Ezek az őrült, csapongó gondolatok. Nincs rendszer, nincs élet, nincs napsütés, eltűntek a színek.

A gyász. Sokszor évekig tartó fájdalmas folyamat. Soha nem szűnik meg, csak a fájdalom fölé színeket és napsugarat küld az Élet. Érzések. Figyeld őket és fogadd el őket. Jönnek, mennek és betöltik testedet-lelkedet. Ne menekülj el előlük, nézz velük szembe.

Haragszom, félek, egyedül vagyok, nem tettem meg mindent, nem mondtam el, nem mondtam ki, mi lesz velem, miért ez a sorsom, nem bírom ezt a kínt, soha többé nem ölelhetem, nem dicsérhetem, nem gondoskodhatok róla, sajnálom magam, irigy vagyok mindenkire, akinek könnyű a sorsa, nagyon fáj.

A menekülés sem megoldás. Ne menekülj munkába, új kapcsolatba, új gyermek azonnali vállalásba.
– A legfontosabb, az érzelmek kifejezése, ha magadból kiadod csak ezután jöhet a megkönnyebbülés.
– Napló, levél önmagadnak, elveszítette szerettednek, egy fiktív személynek, jó barátnak.
– Keress jólelkű embereket, akik meghallgatnak, megértenek, elfogadnak, és fáradhatatlanok abban, hogy támogassanak.
– Légy nagyon merész, mert ehhez bátorság kell és sok-sok szeretet önmagad felé. Önbátorítás és lelki erő az érzelmeid megfogalmazásához, átéléséhez.
– Ebben a fájdalmasan nehéz életszakaszban, nézz magadra szeretettel, megértéssel és elfogadással…


Deverdics Éva

Fotó: Unsplash