Az optimalizált társadalom illúziója.

Az optimalizált társadalom illúziója.

Konvenciók, klasszikus nevelési normák, nylon köpeny, egyenruha, kék és piros nyakkendő. Feladatok, szertartások, kiszámíthatóság, sorozatok, rádióadások. Kulcs a nyakunkban, tollaslabda csaták, és nyári táborok Balatonszepezden.

„Retroforma” életünk, gyerekkorom a nyolcvanas években. Hosszan tudnám sorolni mire tanítottak nevelőink annak idején, és adtak hozzá mintát, stabil családi hátteret szüleink, jó húsz harminc évvel ezelőtt. Így nőttünk fel. Udvariasságra, figyelmességre okítva, terelgetve, kellő szigorral, és fegyelemmel, alázattal.  És aki így nőtt fel, mit tesz ma is?

Igyekszik megfelelni. Megfelelni az elvárásoknak, a hozzá fűzött reményeknek, a belé vetett bizalomnak, és önmagát néha elfedve jót tesz a világnak. Átengedi a gyalogosokat a zebrán, ha pedig ő a gyalogos, hosszan köszöni meg, ha átengedték. Elnézést kér, ha zavar, akkor is, ha nem zavar. Bocsánatot kér, ha szükséges, illedelmesen bemutatkozik találkozáskor, a telefonban, kér, és nem követel. Visszafogottan beszél, meghallgat, nem nyomul, nem erőszakos, nem követel, és nem tolakszik. Beáll a sorba, kivár türelmesen, mosolyog, hangját nem emeli fel, öklét nem rázza, nem mutogat, és nem anyázza le például az autóstársait.

Nem kötekszik, nem keresi kákán a csomót, önmagából indul ki, és nem vár lehetetlent, tudja, ő maga sem tökéletes. Érdeklődik, és érdeklődése nem felszínes, nem pusztán egy sablonos mondat, melyet furfangos csellel csak azért tesz fel, hogy aztán önmagáról beszélhessen. Szereti, tiszteli embertársait, szíve aranyból van. Átérzi a másik örömét, bánatát, nem féltékeny, és nem irigykedik, vagy ha igen, jól leplezi. Segít ahol kell, ha tud, ha pedig nem tud, hát nem ajánlkozik meggondolatlanul.

De elrontott bennünket a világ. A szabadságjogaink, és individualitásunk került előtérbe, a saját igazunk, és életünk az elsődleges. Csak az boldogul, és jut előbbre aki kapar, aki erős, és felülkerekedik. Aki kikerülni szeretné ezt, aki megmaradt a múltbéli idők konzervatív elvrendszerében, harcot vív az elemekkel. Széllel szemben pisil, és vigyáznia kell, hogy nehogy befröcskölje a kosz.

Hova vezet mindez? A kommentcunamik, a rosszindulatúság, és ítéletek össztüzében, a bántások, kritikák, elégedetlenkedések sűrűjében elveszik minden érték, minden, ami más. Minden, ami valaha érték volt, minden, amihez jóság kellett, a türelem képessége, idő, és nyugalom. Felgyorsult mindennapok, habzsoló életforma, hedonizmus, és szélsőségek közt élünk. Ordítunk, sikítunk, kikiabáljuk a sérelmeinket. Felháborodunk, haragszunk, félünk.

Állj meg világ!  Lassulj le, válts sebességet, tekints vissza, a gyermeki ártatlanság korába, mert a jövő még messze van. Meg kell élni minden napot, és a jelenünk hamarosan múlt lesz. Méltónak kell maradnia az emlékezéshez.

Add istenem, hogy halkítsunk a hangunkon, adjunk időt magunkat, hogy újra láthassunk, szeressünk, megbecsüljünk, és reméljünk! 

Hogy szebb legyen a ÉLET, mindenkinek.

Ferencz Vicus

Fotó: Unsplash

Generációk, akik még tudták mit jelent dönteni a hűség és a szeretet mellett.

Generációk, akik még tudták mit jelent dönteni a hűség és a szeretet mellett.

Mostanában az ebédszüneteimet itt töltöm a parkban. Jó az idő, kihasználom. Nem engedhetem, hogy kiszökjön a kezem közül, hiszen nem sokáig adatik meg mindez.

Élvezem még egy kicsit az ősz utolsó ajándékát: a bronzos ragyogást, a nap enyhén melengető fényét, a falevelek színes kavalkádját. Búcsúzom a nyártól, amely mindig oly rövidnek és múlékonynak bizonyul, kevésnek, elillanónak, röpke pillanatok felvillanásának. Szépen búcsúzik a zöld; a sárga, a barna és a vörös méltó követője, hogy aztán egy viharos szél a télbe repítse mind. Hamarosan deresedik a hajnal, ránk telepszik a szürkeség.

Hát, ülök itt a padon ma is, mellettem forró kávé a hőtartó pohárban, ölemben a laptopom, talán elkap az ihlet.
Jó itt. Nézni az embereket, a hömpölygő világ suhanó perceinek szereplőit: fiatal pár összebújva, andalogva. Irigykedem.
Tizenéves fiatalokból álló társaság, viháncolnak, pusmognak, lobog a hajuk a szélben. Irigykedem.
Egy harmincas fiatal srác, fülén mobiltelefon, nyitott kabátja ütemesen hullámzik lépései ritmusára. Tetszik.  

Aztán megjelennek ők. Ők ketten. Ma is. Már vártam őket.

Megfigyeltem, hogy minden nap ilyenkor erre vezet az útjuk. Talán itt laknak a környéken, és az ebéd utáni sétájuknak vagyok szemtanúja. Vagy a sarki pékségbe tartanak, hogy vegyenek valamit uzsonnára. Egy idős házaspár, éveik száma valószínűleg jócskán nyolcvan fölött, egymásba karolva, lassú lépésekkel haladnak el mellettem. Hallgatom mondataikat, ahogy a közelembe érnek, töredékeket, foszlányokat csípek el, de ebből is összeáll bennem egy kép róluk.

Csodálom őket. Mosolyra húzódik a szám. Szépek. Megnyugtató rájuk nézni.

Együtt öregedtek meg, és itt vannak ma is, összefonódva. Szépen felöltöznek, a mama élre vasalt pantalló nadrágban, kis szürke szövetkabátban. Cuki kis micisapka a fején, apró mintás sál a nyakában. Lassan tipeg, a papa támogatja, terelgeti, hallom, néha megfeddi, sürgeti, nógatja. Megemeli a hangját, hiszen hallásuk már nem tökéletes, de együtt mennek, együtt öregedtek meg. Megható.

Keresem, kutatom a titkot, hogy nekik sikerülhetett. Mennyi mindenen mehettek keresztül együtt, ők is voltak fiatalok. Őket is sújtotta nehézség, az élet kihívásai, megpróbáltatások sora. Más jellegű gondok persze mint most, a modern világ viszontagságai közt, más a tempó, más  a habitus, a lehetőségek és a minket körülvevő provokatív környezet másféleképpen formál,  de mégis, ők itt sétálnak ma is, kart karba öltve.

Összekovácsolta őket a válság, a problémák súlya, elfogadóbbak voltak, megértőek? Nem hitték, hogy a szomszéd Jóska bácsi vagy Mariska néni jobb lehet? Vagy ha mégis hitték, és megbotlottak néha, végül mégis maradtak egymás mellett? Számított a család ítélete, a falu szája, a megélhetési nehézségek és lehetőségek szűkössége? Vagy egyszerűen csak..

… JOBBAN SZERETTEK?

Kitartóbban? Változtak egymásért, egymáshoz, egyforma módon, egy irányba? Vagy mégsem? Szenvedtek, veszekedtek, tűrtek, kibékültek? És mégis itt vannak? Szerencséjük volt csupán? Velük volt az élet, nem ragadta el egymástól őket. Így lehet. Jó nekik.

Együtt öregedtek meg, egyszerre voltak fiatalok, szépek üdék és frissek. Kacérok, és fessek. Aztán egyszerre, egy időben múlt el a hamvasság, kerekedett meg a csípő, nőtt meg a pocak, ráncosodott meg a bőr, őszült meg a haj. De ha egymásra néztek, ugyanúgy szépnek látták a másikat.

Könnybe lábadt szemmel követem őket, ahogy távolodnak. Jó lenne megismerni őket, a történetüket. Hogy élnek, mit gondolnak, hogy emlékeznek a múltra, amely egyszer nekik is jelen volt.

És a jövőjük? Nem lehet kérdés, egyfelé vezet az is, a közös elmúlásban is összekapcsolódva.

Kijövök holnap is, ha szép lesz idő, és újra beléjük feledkezem. Jólesik várni őket, és pár percig megmártózni az időtálló szeretetük tengerében.

Magam elé veszem a gépemet, bekapcsolom, aztán írni kezdek.  

Ferencz Vicus

Fotó: Unsplash

Mind egyek vagyunk ezekben a pillanatokban, a lebegő lángok melegében.

Mind egyek vagyunk ezekben a pillanatokban, a lebegő lángok melegében.

Lassan be kellene mennem.

Ülök itt a padon, a nagy kovácsoltvas kapu előtt, egy vén diófa alatt. Az egyre jobban feltámadó szél barnára színeződött faleveleket hoz elém. A nap utolsó sugarai bronzvörös ragyogásba vonnak mindent, a kezemben lévő krizantém csokrot, a sálat, melyet mamától kaptam pár éve és csak ezen a napon viselek, a barna bőrtáskám, mely az övé volt, és nem divatos már, de ilyenkor ereklyeként szorongatom.

Hamarosan beesteledik. Szép lesz a temető a lobogó gyertyák fényében, talán addigra összeszedem magam, és bemegyek. Felkeresem a sírokat, de most még maradok itt egy kicsit. Olyan nyugalmas még ez a csend, a megtorpanó idő csendje, amikor nem sietek sehova, amikor nem érdekel más, csak ŐK.

A szeretteimre gondolok, elveszített családtagokra, rokonokra, és másokra is, akik voltak, és már nincsenek, akiknek lelke fenn szál szabadon az égben. Gyűrögetem ezt a csokrot, és az alkonyat lenyugvó fényébe tartom az arcom. A szél felszárítja a könnyeimet, emlékezem. Emlékezem rátok, drágaságok.

a nagymamámra, aki ősz hajába kontyot font, és a hajtűk minduntalan kikandikáltak a tarkójára tekert briós fonataiból. Kisgyerekként mindig azt hittem, a fejébe szúrja azokat a hajtűket, nem értettem, hogy nem fáj neki. Megmosolygom akkori gyermeki naivitásom. Mesélt esténként a „Nagy Öreg Mesekönyvből” amely talán már akkor is száz éves volt. Megsárgult lapjait nem tartotta össze más, csak az idő, meg egy kis cellux ragasztó. Megkoptak már az emlékek, úgy nyúlnék utánuk mint fuldokló a felé dobott mentőövbe, de hiába. A könyv már az enyészeté, – gyerekkorom a múlt ködébe vész, – csak nagymama hangja cseng a fülembe ma is, ahogy mesél belőle.  

….most itt találkozom majd vele, egy gránit fejfa alatt alussza örök álmát, lelkébe pedig itt kapaszkodom, ezen a kőpadon a temető bejárata előtt.  Az emlékeimbe, a szeretetébe, melyet itt hordozok a szívemben, de ennek a szeretetnek súlya van. A hiány pakolja rá a terhét, a betölthetetlen űr, melyet mindannyian itt hagynak maguk után.

Emberek, akik idejekorán távoztak. Nagymamának szép kor megadatott, de akiknek nem? Igazságtalan az élet sokszor, és méltatlan, értelmetlen fájdalmat ró ránk.

Rájuk gondolok, akik most mentek el tőlünk nemrégiben, akiknek itt lett volna még a helye közöttünk, a családjuk körében. Akiknek még sok feladata volt, akikben még ott lobogott a tűz, a tettrekészség képessége, igénye, és vágya, a kiaknázatlan lehetőségeké. Miért mentek el? 

Ülök csak itt magamban, egyre többen jönnek, búcsúzók, emlékezők. Besötétedik. A szürkület telepszik rám, a temetőben kigyúlnak a fények, a mécsesek lángját tépázza a szél. Veletek vagyok, rátok gondolok.

Mindannyiótokra, akik nem lehetettek már itt, de sosem tűntök el.
Vigyázunk rátok, beszélünk rólatok, képeket nézegetünk, kapaszkodunk minden foszlányba, őrizzük szellemiségeteket. Munkátokat folytatjuk, belőletek lettünk azzá, akik vagyunk. Belőletek merítkezünk, épülünk, fejlődünk, lehetünk többek. Általatok.
Legyetek hát itt velünk ma ti is, nézzetek le ránk. A milliónyi fénynyaláb a világ összes temetőjében, házak ablakában, aprócska mécsesekben, ma este értetek ég, benneteket idéz.
Mind egyek vagyunk ezekben a pillanatokban, a lebegő lángok melegében, elmormolt imákban, és az emlékezés meghitt csendjében. 

Ferencz Vicus

Fotó: Unsplash

Várni valakire, aki sosem jön el.

Várni valakire, aki sosem jön el.

Csak várt.

Ült ott az ablaknál, bámult kifelé a ködös őszi szürkeségbe. Az eső szakadatlan kopogott a párkányon, az autók fényét szanaszét szórták a kristálycseppek az üvegen. Sóhajtott…

Így várt minden nap, minden este. Hazaérve a munkából nem maradt más, csak a várakozás. Néha töltött egy pohár fehérbort magának, és azt kortyolgatta, ha pedig hideg volt, és fázott, teát főzött, citrommal és mézzel. A bögre fölé hajolt, és a könnycseppek eggyé olvadtak a tea gőzével. Gondolatai messze úsztak, és végtelen ürességet érzett a szívében.

Várt. Valakire. Valakire, aki sosem jön el. Valakire, aki úgysem telefonál. Valakire, akinek már nem fontos, vagy nem volt az sosem. Várt, egy hívásra, egy üzenetre, egy jelre.

Várta, hogy fontos legyen, hogy valakinek eszébe jusson, ő is a világon van. Hogy gondoljanak rá, hogy éreztessék vele: szeretik.

Hát várt tovább. Napról napra. Ült mélabúsan az ablaknál a karosszékben, ölében a könyv, félbehagyottan. Az állólámpa halványsárga fényében megállt az idő. Peregtek a percek, és nem volt más, csak a csend.
A várakozás csendje, a mozdulatlanságba fagyott pillanat.

A telefon nem szólalt meg, üzenet sem érkezett. Nem hívta senki, nem kellett senkinek.

 …talán még ma is ott ül, és vár… 

Ferencz Vicus

Fotó: Unsplash

Több csalódás után is képesek vagyunk bízni, hinni, minden félelem ellenére is.

Több csalódás után is képesek vagyunk bízni, hinni, minden félelem ellenére is.

A csalódás olyan, mint egy keserű pirula. Amikor szétrágjuk, összehúzza a nyálmirigyeket, összefacsar, és hosszan maga után hagyja a kellemetlen ízt a szánkban. Egy mérgezett nyíl, mely a szívbe hatol és hatása egyre csak terjed, szerte széjjel a testünkben.   
Nem értem. Miért kell átélni újra és újra? Miért ismétlődnek meg a helyzetek? Hol rontjuk el? A csalódás, és a vele járó gyötrődés, a szúró érzés bármennyiszer talál el, mindig fájdalmas.  

Élettani szükséglet hinni, bízni. Az ember alapvetően jóra született. Akarja és kívánja a jót, a kedvességet, a gyengédséget, a szeretetet. Az elismerést, a megbecsülést, a tartalmas életet. Hogy szükség legyen rá, hogy tartozzon valakihez, hogy szerető család vegye körül, hogy legyen, aki megvédi, óvja a világ támadásaival szemben.

Rengetegszer engedünk közel magunkhoz embereket, akik hordják magukon a jóság álarcát, akik szavaikkal melengetik szívünket, akik erőt adnak a nehéz napokban, akiket megszeretünk. Aztán elemi erővel dönt le minket a kudarc és felismerés.

TÉVEDTEM! Becsapott. Becsapott. Nem volt igaz, amit annak hittünk, tévedés volt csupán, múló illúzió. Átverés, holmi kaland, pillanatnyi érzelmi kitörés. Egy alkalmi kötelék, érdekből, szánalomból, játékból, bolondságból, meggondolatlanságból? Tartott, ameddig tartott.

Miért kell átélni újra és újra? A csalódás elvesz. A csalódás lemorzsol a lelkünkből egy-egy darabot. A csalódással színeket veszítünk, a csalódás árnyékot vet. A csalódással energiák sikkadnak el, elvész az „élet sava borsa.” Napok, hetek telnek el, mire újra töltjük a lemerült elemeket.

Lehet e hinni megint?
Lehet e remélni az őszinteséget? Szabad e? Hiszen oly veszélyes, a csalódás ártalom, sebesülés.
Lehet e komolyan venni a másik kedves szavát, ígéretét, segítő szándékát?
Felmerül a kétely: mikor tűnik el a süllyesztőben? Mikor gondolja meg magát? Mikor hagy faképnél? Mikor dönt úgy, hogy neki más kell? Neki ez nem is jó, neki nem elég, neki felesleges. Amikor nincs is magyarázat. Amikor nem érted, miért.

Legyetek őszinték, legyünk következetesek!
Legyetek szavahihetőek, becsüljétek meg a másikat!
Vigyázz a szavaidra, vigyázz a tetteidre.
Vigyázz az érző lelkekre!!!!
Ne okozz csalódást!

Ferencz Vicus

Fotó: Unsplash