Egy kórházban szülés élményei (rémségei).

Egy kórházban szülés élményei (rémségei).

Nektek szólok most várandós Anyák! A szülés a Te és a gyermeked nagy eseménye. Egy életre szóló, örök program a gyermekednek az, hogy hogyan jött a világra. Rólatok szóljon. Ne hagyd magad! Akkor szülj, ha itt a természetes idő! Az orvos nem Isten! Bízz magadban, merj kérni és irányítani!

Életem egyik legcsodásabb eseményeihez tartozik, hogy részt vehettem egy otthon szülésnél. Amit átéltem az megrázott, elgondolkodtatott, gyógyított, elindított valamit. Ez a valami, most ki fog jönni belőlem és nem tartogatom tovább a lelkemben, és a fiókomban sem fogom elrejteni, útjára engedem, most bátor leszek, nem úgy mint akkor 21 évvel ezelőtt.

A középső gyermekem születését fogom most elmesélni. Kapaszkodjatok, ez kicsit másabb lesz, mint az otthonszüléses történet volt.

1999.12.28
December, gyönyörű karácsony, nagy lányom kilenc éves és a pocakomban az új jövevény, akit már nagyon várunk. Nem tudjuk fiú lesz, vagy kislány, hiába akarta a Doktor Úr minden áron megmondani, mi nem akartuk tudni, legyen meglepetés.
A férjem születésnapját ünnepeltük, nekem akkorra volt időpontom az esedékes méhszáj vizsgálatra. Természetesen magánrendelésre mentem. Ha a doktor úr azt mondta, hogy kell az a vizsgálat, akkor kell, nem vitatkozunk, felelősségteljes szülők vagyunk és fizetünk is, így biztosan jobb ellátásban részesülünk.

A Doktor Úr a magánrendelőben a méhszáj vizsgálata közben feltette azt a hülye kérdést, hogy akarok-e szülni?
Hát 37 hetes terhesen, amikor már csakis a szülésre gondol az ember, rosszul válaszoltam én balga lélek, mert azt mondtam akarok. Erre Ő, az Isten szerepébe lépett és nekiesett a méhszájnak, jól megfeszegette, már nem tudtam se megszólalni, se elmenekülni, csak lefagyni…. Ez erőszak volt, amire nem számítottam. Nagyon fájt, Ő pedig vigyorgott.

Fizettünk, hazamentünk. Éreztem, hogy valami ebben nem volt fair, ennek nem így kellett volna történnie…
Otthon vérezgetni kezdtem, enyhe fájásaim lettek. Gyáva voltam otthon maradni, az ember mégiscsak félti a babáját és visszaautóztunk éjjel a kórházba. No és ha apró fájásokkal mész is be, onnan már nem engednek haza, ha elkezdett fájdogálni, akkor szüljél. Lassan telt az éjjel, fájdogált, de a méhszájon ez nem nagyon mutatkozott meg, alig tágult.

Mit éreztem? Csalódást az orvosban, félelmet a helyzettől, éreztem, hogy nem így kellene legyen…

Reggel fitten megérkezett a Doktor Úr, mosolygott, nagy kő eshetett le a szívéről, tuti nem kell majd szilveszterkor hozzám bejönnie, én viszont biztosan bent fogom tölteni az ezredfordulót a kórházban. Na, ha már fájdogál, fájjon jobban, haladjunk, burokrepesztés, egy kis oxitocin, és egy kis kedvesség, menjek be a vajúdó kádba. Ott már kemény volt a helyzet, a gyógyszer meghozta a hatását. A férjem természetesen mellettem volt, bátorított, fogta a kezem, és így utólag persze próbáltuk elhinni, hogy ez így rendjén van, hogy minden rendben, az oxitocin az jó, a medence, hogy belemehetek egy kiváltság és hát a Doktor Úr tudja mit csinál.

Később, ki kellett a kádból szállnom, kellett még egy kis gyorsítás, de a figyelmemet felhívta a Doktor Úr, hogy a főorvosnak ne mondjam, hogy már kaptam egy adagot. Komolyan, ezt mai napig alig hiszem el, hogy megtörtént. Ha az olyan jó, akkor miért hallgassak róla?

Már jócskán benne voltunk a délelőttbe, a fájások lassan elviselhetetlenek voltak, a méhszáj lassan kitágult, de még a szülés messze volt. Nem értettem, én már szültem, akkor olyan egyszerű és gyors volt minden, nem is fájt ennyire, haladt is, most akkor mi a fene van??? A különbség annyi, hogy akkor magától indult meg a szülés. A baba még nagyon magasan volt. Hát igen, esze ágában sem volt még megszületni, lett volna még 3 hete, ott bent, biztonságban, védelemben…

Ki adja nekünk vissza azt a három hetet? Már szinte teljesen kitágultam, de nem jött az-az ismerős érzés, amikor a baba elindul lefelé és nyomni kell. Mégis azt mondták nyomjak. Teljesen zavart voltam. A számra oxigén maszkot tettek, a férjem szerint lila volt már az arcszínem. Ha nekem nincs oxigénem, akkor mi van a babával??? És csak azt hallom nagyon fent van és nincs tolófájás, csak őrjítő fájdalom, de nyomjak. Szót fogadok és nyomok és nyomok és nyomok…vagy egy órán át…

De hát az elsőt három nyomással szültem meg, akkor mi van most, miért nem megy? Mit csinálok rosszul, miért nem tudom megszülni? Látom a két szülésznő szánakozó tekintetét. Ők tudják, hogy ez egy beindított, provokált szülés. Valahogy megszűnt a külvilág számomra, irreális volt az egész, úgy éreztem, belehalunk mind a ketten. És hát ha nem megy le a baba, jól belekönyöklünk az anya hasába és nyomjuk fentről, vagyis a Doktor Úr nyomja, haladjunk már.

Sajnos nem is tudom felidézni az utolsó pillanatokat, szerintem nem voltam magamnál a megszámlálhatatlan nyomás után.
De megszületett a drága gyermekem, aki nem sírt fel azon nyomban. Padlizsánra emlékeztetett a színe, rémisztő volt. 
Felkiáltottam:”-Miért nem sír?” Paskolgatják, dörzsölik a kicsi testet, nem látom, mi van. A perceket ilyenkor óráknak érzi az ember.

A pici baba sírdogálni kezdett lassan, bátran belekapaszkodott az életbe. Lassan színt kapott a kicsi teste, lélegzett. Orrszívás, jó mélyen, gyerekkínzás kezdődik. Leengedtem a fejem az ágyra, minden erőm elszállt. Talán rám tették Őt egyetlen röpke pillanatra, nem is tudom. A köldökzsinórt pillanatokon belül elvágták, vége, nem jár több az anya véréből, pedig úgy adtam volna még…éppen hogy csak túlélted a születésedet….kicsikém…

Nincs beleszólás, elviszik, sikálják, mérik, vizsgálják, ha szerencsém van visszaadják egy pillanatra de hát még a mellkasomon lenne a helye, hogy barátkozzon a világgal a fénnyel a zajokkal, tudom, hogy engem akar, sőt nem akar még kint lenni, még nem akart Ő megszületni.

Mégis örülünk, hálásak vagyunk, könnyünket törölgetjük és hát leányka, megint ez a csoda, hogy még egy kislányt kaptam. Akkor a nagylányomnak van egy húga? Amikor ez valósággá válik, de fura. A legabszurdabb, hogy akkor ott még a Doktor Úrnak is hálásak vagyunk, hiszen megmentett minket, annyira rendes.

A méhlepény nem akart leválni, borzasztó fájdalmaim voltak, a Doktor Úr nyomogatta a hasamat, úgy éreztem, nem bírom tovább, a szülésznők már megszántak, és végül elaltattak, kiszedték azt a csodát belőlem, amin keresztül eddig a picikémet tápláltam.

A Doktor Úrnak pedig fizettünk.

És el kellett teljen 21 év, hogy ezt le merjem írni.

A lányomat számtalanszor oldottam már a születésére. Szerencsére én ezt tanultam, és értek hozzá. Tudom milyen nagy trauma érte őt, ami az élete jelentősebb pontjain rendszeresen elő is jött, ahogyan a nagykönyvben (abban, amiből én tanultam) meg van írva. Hálás vagyok, hogy túléltük. 

Arra biztatlak, írd ki Te is magadból, ha van hasonló történeted, vagy meséld el nekem, szívesen megírom.

Frankó Tünde – kineziológus, családállító

Fotó: Unsplash

Egy otthonszülés élményei más szemmel.

Egy otthonszülés élményei más szemmel.

Éjjel fél háromkor csörög a telefonom. Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, hol a telefon, mi történt, miért csörög. De rögtön kapcsolok, ez csak az Apa lehet, aki a korábban megbeszéltek alapján azért hív, mert beindult a feleségénél a szülés.

Jókedvvel beszélünk, mintha még nyugodtak is lennénk, de felöltözni is alig tudok izgalmamban. Sietve indulok el itthonról, a város a kihalt, sehol egy lélek, a főúton is csak én autózok. Megérkezem a házba, ki van világítva, szinte már az utcán érzem a misztikus hangulatot, a csodát, itt ma nagy dolog fog történni. A házban már ott a szülésznő, egy barátnő és természetesen az Anya. Jókedvű, a fájások még nem túl erősek.

Együtt gyorsan telik az éjjel, bár a tágulás alig halad előre. Az Anya kádba fekszik, én a kád előtt ülve beszélgetek Vele. A víz lassan kihűl és a kádban sem kényelmes, hiszen eltelt vagy másfél óra. Lassan reggel lesz, de még sehol nem tart a dolog. Pedig éjjel még azt hittük, reggel nyolcra baba lesz. Már nyolc is elmúlt, de a baba most talán meggondolta magát és a délelőtt folyamán nem akar megszületni. A fájások szinte megszűnnek, az Anya csalódott.

Nagy sétát teszünk az utcán a vakító őszi napfényben. A fájásokat ez egy kicsit visszahozza, de ez még nem az igazi.
Ebéd után, úgy két óra felé, kicsit begyorsulnak az események, talán mégis csak szülünk ma?

A szülésznő türelmes, nem sürget, nem köt be infúziót, nem piszkálgatja, vizsgálgatja állandóan az Anyát. Az Anya ehet-ihat, járkálhat. Nincs beöntés, nincs borotválás. Csak nyugalom, csend, baráti légkör, óriási türelem. Ahogy telik a délután egyre keményebbek a fájások. Az Anya sétálgat, de a fájások megfeszítik a testét, hol a korlátba kapaszkodik, hol a falnak feszíti hátát.

Furcsa kívülről nézni. Én is így szenvedtem, Jesszus és hogy mertem az első gyermekem megszülése után még kétszer belevágni. Hirtelen az Anyát nézve büszkébb lettem magamra, mint valaha. Csodálatos, amit mi nők kibírunk…

Már nem beszélgetünk, az Anya teste időről időre megfeszül, a csupasz hasán látszódik, amikor fájás van, érdekes, hogy annyira gyönyörűnek látom, ahogy a falnak veti a hátát, ahogy az ég felé nyújtja a fejét, összeszorítja a száját, behunyja a szemét és szinte eszét veszti a fájdalomtól.
A kép gyönyörű, tudom erre örökre emlékezni fogok. De valahogy mindig új erőre kap és tovább megy a folyamat, lassan szabad lesz az út a kis jövevénynek. A szülésznő csendben, háttérbe vonulva van jelen. A szakértelmét határozottsága, nyugalma sugallja. Nagyon ritkán vizsgálja a méhszáj állapotát, türelme erőt adó, megnyugtató. Nem beszél, nem csacsog, nem utasít. Lassan a kis szoba szülőszoba lesz, igaz szerencsére semmi nem emlékeztet a kórházi körülményekre. 

Egyre közelebb a pillanat, az Anya állva fog szülni. Szülhetne bárhogyan, ahogy csak akar, nem mondják meg neki, Ő dönt! Nem raknak ékpárnát a feneke alá, hogy az orvos jobban lásson, és a gravitáció ellen nyomja ki felfelé a gyereket, nem, ez nem az a hely, itt van beleszólása. Itt tudják, hogy ez nem a Doktor úr története, hanem az Anyáé és a kis emberé.
Aki megszületni készül. Itt ez tényleg az ő filmjük. A szakértő segítség háttérben marad és tart, amíg tart a folyamat, nincs sürgetés.

Az Anya az Apába kapaszkodik az egyik oldalon, másik kezével az én csuklóm markolja, hátulról barátnőnk tartja. A dúla és a szülésznő a padlón a lábunknál. Irreális a kép, korábban el sem tudtam képzelni ilyet.

Lassan nyomni kell, világra kell segíteni a babát. A fájdalom már elérte a csúcsát, de most kell az igazi erő, csodaerő, varázserő, honnan van meg ez egy nőben. Nyomni és nyomni és nyomni, amit az Anya most csinál, leírhatatlan. Talán érezzük a keze markolásán, látjuk a remegésén és a kétségbeesett tekintetén, de csak ő érzi a marcangoló testet széttépő, megsemmisítő fájdalmat és még mindig nyomni kell, még mindig. Néha úgy látom az Anya arcán, hogy nincs is velünk.
Talán egy másik dimenzióból gyűjt erőt.

Már eléri a szülésznő a baba fejét. A legnagyobb fájdalom odabent, szétfeszítve a medencecsontok a kicsi fej által, nyomva a kicsi fejecske a medence által, vajon kinek fáj ez jobban.

Simogatom az Anya hasát és a babát nyugtatom, dicsérem:”-Mindjárt kicsikém, mindjárt kint leszel!”
Dicsérjük biztatjuk az anyát mindnyájan: „-Ügyes vagy, jól csinálod! Mindjárt kint van!”
Próbáljuk mi is elhinni, hogy tényleg mindjárt.

Látom az Apa aggódását, sápadt arcát, ahogyan már utolsó erejével tartja a párját, nem tudja megvédeni a fájdalomtól és egy fikarcnyit sem tud átvenni belőle. Aggódik a feleségéért és a gyermekéért. Letörli néha a könnyeit lopva. Az Anya lassan utolsó erőtartalékait éli fel, de még mindig kell, hogy nyomjon, már mi is nyomunk vele együtt és utolsó nyomások és már szinte mi is kiabálunk …és igen megszületett…sírunk, nem lehet nem sírni ebben a pillanatban…HÁLA lengi be a szobát, ITT EGY ÚJ ÉLET!

Az anyát lefektetjük és a babát pillanatokon belül a hasára teszik, betakarják, alig sír, jól van, biztonságban van, a szülésznő csak ennyit mondogat: „-Itt van Anya, itt van Anya!” 

Nincs orrszívás, nincs az a levegőért való küzdelem, görcsbe rándult kicsi test, amit az én babáimnál láttam, nincs gyerek sokkolás. Betakargatva az Anya hasán barátkozás a világgal, pici sírdogálás, ami akkor erősödik csak fel, miután a sztetoszkóppal a kicsi szívét meghallgatják. De béke van és kinyitja a szemét és rám néz, tudom, érzem, hogy lát, csodálatos érzés: „Hát szia Te kis Hős!”

Mindene gyönyörű…de tényleg meg sem néztük valóban kisfiú-e…Megnéztük… igen, fiúcska, minden rendben. Biztonságban van, a köldökzsinór még táplálja vérrel és már lélegzik is. A köldökzsinórt akkor vágtuk el, amikor a méhlepény már megszületett.

Csodálatos, biztonságos, nincs az a szívtépő, rémült sírás, amit a gyerekeim születésekkor a szülőszobán hallottam, és amiről még el is hitették velünk, hogy jó, mert erősödik a tüdeje… marhaság…
Féltek, fáztak, anya bőre kellett volna Nekik, nem cső az orrukba, azonnal csepp a szemükbe, fürdetés-sikálás és máris ruha…és jó messze anyától, a zajba, fénybe, vizsgálatokra…minek így rohanni…

Itt mi nem rohantunk, kis hősünk anyja mellén szopizik már, alig fél órája született, de még nem vettük le az Anya testéről…Ott a helye…sokáig ott még a helye.

Frankó Tünde – kineziológus, családállító

Fotó: Unsplash

Örökre helyed van a szívemben.

Örökre helyed van a szívemben.

Családállítóként dolgozom hosszú évek óta és rengeteg gyermekkel foglalkoztam már. Talán azért is alakult ez így, mert háromgyermekes anya vagyok, valamint óvónőként végeztem és dolgoztam. A fiatal kis kliensek nagyon hamar a bizalmukba fogadnak, ennek a titka valószínűleg az, hogy megértem a hatalmas fájdalmukat. Sokszor azt érzékelem, hogy valóban majd meg szakadnak az alatt a súly alatt, amit cipelniük kell. 

A legszomorúbb történetek közé tartoznak azok az esetek, amikor gyermekek a szüleiket vesztik el. A következő írásomban egy kisfiú érzéseit tolmácsolom, teszem ezt azért, hogy olvasása által, gyógyuljon mindenki, akit hasonló veszteség ért. Az írásom végén, azokat az oldó mondatokat írom le, amelyekkel dolgozom azokkal a kliensekkel, akiket hasonló veszteség ért.

Bejöttek a szobámba. A gépemnél ültem, játszottam. Leültek az ágyamra, és sírni kezdtek. Azt mondták Apu meghalt.
Akkor és ott lettem felnőtt. A gyermekkorom egy pillanat alatt ért véget. Éreztem, hogy megfordul velem a világ, hogy valaminek örökre vége. Apuval együtt meghalt az a kisfiú is, aki valaha én voltam. Nem sírtam, tovább játszottam. De az már nem én voltam. Hirtelen az lettem, aki most vagyok. Annyi idős, mint a társaim, de évekkel idősebb náluk. Én nem úgy nőttem fel, mint ők, mert akkor ott a kisfiú meghalt. Sokkot kaptam. 

Ez nem történhet meg, reggel Apu elment, még köszönt és soha többé nem jön vissza? Tényleg soha? Ilyen nincs, ez nem történhet meg.
Lefagyott az agyam. A mellkasomra malomkő nehezedett.
Nem értem. Felfoghatatlan. Mi az, hogy meghalt? Mi az, hogy nincs többé? Ez nem igaz.
Nem hiszem el.

Két év eltelt, még mindig nem értem. Mosolytalan vagyok. A társaimat nézem, ahogy röhögnek, nem tudok mindig velük röhögni. Olyan gyerekek. Azt hiszik az élet az új telefonról, vagy új játékprogramokról szól. Közben én apura gondolok és arra, hogy az élet a veszteségről szól. Olyan öreg vagyok hozzájuk képest. Egy kívülálló. Más. Sérült és magányos.

Bármikor, ha a családról esik szó a suliban, rettegek, nehogy apámról kérdezzenek. Mert fáj és ciki róla beszélni. Nem bőghetem el magam, de a szívem még sebzett. Túl nagy ez a fájdalom nekem, sokat szorongok, szomorkodom.
Két évig nem néztem rá apu halálára, de most megteszem. Kimondom a fájó, szívet szaggató, de gyógyító szavakat:

„Apu, köszönöm az életemet. Nekünk együtt csak ennyi jutott, ez a 13 év. Hálás vagyok érte. Te mindent megadtál és én ezt örökre a szívembe zárom. Ha itt az idő, majd továbbadom. Meghaltál, de bennem tovább élsz és a gyermekeimben is élni fogsz. 
Örökre helyed van a szívemben. Elengedlek. Apu, én maradok, és az életet választom.
Azt a kisfiút, akit a sírodban hagytam, elviszem innen. 
-Gyere Te Drága kisfiú, apa meghalt, itt hagyjuk és Te a szívemben fogsz lakni, biztonságban.
Meggyógyítalak. Elgyászoljuk apát!”


Frankó Tünde – kineziológus, családállító

Fotó: Unsplash

A láthatatlan erő, ami mindennél erősebb.

A láthatatlan erő, ami mindennél erősebb.

„Életünk mindazoké, akik megelőztek bennünket a genetikai láncban. Megvan a lehetőségünk, hogy megoldjuk azokat a problémákat, melyekre ők nem tudtak megoldást találni, megtaláljuk azt a békét, amire ők annyira vágytak, begyógyítsuk azokat a sebeket, melyeket ők sohasem gyógyítottak be, megtaláljuk azt a sikert, amely elkerülte őket, megértsük azt, amit ők nem tudtak, megteremtsük azt, ami bennük meg sem tudott fogamzani.” Daniel Whiteside

A családi rendszerünkben összeköt minket egy láthatatlan erő, egy mindennél erősebb erő, ha akarjuk, ha nem, ha hiszünk benne, ha nem, ha tudunk róla, ha nem, ez az erő létezik és meghatározza az életünket és befolyásolja a döntéseinket. A családi lelkiismeret részei vagyunk, ez a törvény. Akkor válunk szabaddá, ha nyitottá válunk a családunkra és a családunk történeteire.

A generációkban lévő zavarok ismétlődnek a titkok és történetek keringenek a klánban, akár egy láthatatlan energia, mindaddig, amíg valaki tudatossá nem válik rá, ki nem fejezi tiszteletét ezen történetek felé. 

Semmi nem maradhat titokban, senkit nem felejthetnek el, senkit nem zárhatnak ki, mert a rendszer ezt nem engedi. A családban törvények működnek, ezek az élet törvényei. Ha a rend megsérül, az egyén is sérül. A családállítások alkalmával arra törekszünk, hogy a rendet helyreállítsuk. 

Fontos tudnod, hogy a családi rendszer akkor is hat rád, ha nem ismered a felmenőidet személyesen (pl. nem ismerted a nagyszüleidet) és akkor is hat rád az ő történetük, ha erről semmit sem tudsz. Természetesen, ha valaki megtagadja a családját, vagy a családi történetektől elfordul, ez nem jelent számára védelmet. Ilyen esetekben a rendszer még durvábban fog jelezni.

Beszélnünk kell a családi lelkiismeret fogalmáról. 

A családi lelkiismeret vagy rendszer lelkiismeretünk meghatározza az egész életünket, anélkül, hogy erre tudatosak lennénk. A rendszer lelkiismeret hatására ismétlődnek a nehézségek a családrendszerben. Ennek a lelkiismeretnek a működése fejezi ki, hogy milyen mélyen kötődünk a családrendszerünkhöz. Bármi, amit az elődök elkövettek ezen a családi lelkiismereten keresztül, hatást fog gyakorolni a rendszeren belül, attól függetlenül, hogy tudnak-e róla, vagy sem.
A személyes lelkiismerettel ellentétben a családi lelkiismeret tudattalan. 

Amennyiben egy ősünk valamit tett, vagy valamit elszenvedett, az utódok megismétlik az ős sorsát, a szenvedéseit, veszteségeit, ezzel egyenlítik ki a rendszert. Így tehát összekapcsolódunk azokkal az elődeinkkel, akik ki voltak közösítve, ki voltak taszítva, el voltak feledve, vagy nehéz sorsuk volt.

Mindez akkor is működik és hat, ha ezekről az őseinkről semmit sem tudunk. Mit tehetünk? Mindenkinek megadjuk a helyet a családban, tisztelettel elfogadjuk az őseink sorsát és tetteit, meghajlunk előttük és visszaadjuk mindazt, ami hozzájuk tartozik.

Gyakran mondjuk az állítások során egy-egy felmenőnknek: „Köszönöm, hogy az élet rajtad keresztül eljutott hozzám! Ezennel visszaadom a sorsodat és mindazt, ami hozzád tartozik. Meghajlok előtted szeretettel és tisztelettel és elmegyek a saját életembe.” 

Csakis akkor válhatunk szabaddá, ha letesszük azokat a bőröndöket, amelyek az elődeinkhez tartoznak. Marad nekünk is saját bőröndünk saját cuccal, elég az nekünk. Az őseinknek pedig mindenképpen tisztelet jár, bármit tettek. A családunk, az összes ősünk bennünk él. Nem tudjuk megtagadni őket, bármerre is megyünk a világban, bárhová költözünk, hidd el nekem, velünk jönnek, sőt velünk laknak. Nem mindegy tehát, hogy milyen viszonyt ápolunk velük, bent a lelkünkben.

Frankó Tünde – kineziológus, családállító

Fotó: Unsplash

Tanítsuk és engedjük meg a gyermekeinknek az érzelmeik helyes kifejezését.

Tanítsuk és engedjük meg a gyermekeinknek az érzelmeik helyes kifejezését.


Kicsi gyermek, kicsi érzelem?

Ez nem így van! A gyermekek érzelmei, nem a testi méreteiktől függenek! A fájdalma, sérelme, bánata, fáradtsága ugyanolyan, akár a miénk felnőtteké. Mi okos-nagy-értelmes felnőtt szülők tudjuk helyesen kezelni, minden körülmények között a dühünket, haragunkat? Én nem mindig tudom!
Miért várjuk el a gyerektől, hogy ő igenis tudja mindig megfegyelmezni magát, elfojtani a dühét, bánatát?

Hahó, ébresztő!

Azért, mert Ő kicsi, az érzelmei nem kisebbek. A „fájdalma”, hogy ledőlt a kocka torony, ugyanolyan nagy, mint az én „fájdalmam”, ha kifutott és odaégett a leves vagy, ha beleborult a sótartó a fiókba. A sérelme, hogy Peti nem játszik vele, ugyanolyan nagy, mint az én sérelmem, hogy a férjem nem ért haza időben. Nincs különbség! Az Ő élete drámája abban a pillanatban a leborult torony, az enyém a romokban lévő konyha. Természetesen azzal, hogy én egy jót nevetek-e a konyhai „baleseten” vagy szidom az egész világot, minta lesz a gyermekem számára. Ha leordítom a fejét, hogy hagyjon már békén a hülye toronnyal, nehogy már ezen bőgjön, vajon mit teszek vele? Elfojtatom vele az érzelmét és megtanítom neki, hogy az Ő érzelmei engem nem érdekelnek. Később aztán csodálkozok, miért nem mesél az életéről.

Tanítsuk és engedjük meg a gyermekeinknek az érzelmeik helyes kifejezését! Legtöbbször meg sem tudják fogalmazni a gyerekek, hogy mit éreznek, annyira szépen megtanulták, hogy nem fejezhetik ki, azt, ami a lelkükben játszódik. Pedig a félelemtől ugyanúgy kalimpál a szívük, mint nekünk, sokszor nyomást éreznek a mellkasukban, görcsöt a gyomrukban.
A szomorúságuk miatt befelé sírnak.
Ahogyan egy kisfiú mondta nekem: „-Naponta legalább háromszor jön rám a sírás, de nem engedem ki!”

A gyerekeknek nehezebb az érzelmeikről beszélniük, mint nekünk felnőtteknek. Nincs is meg a szókincsük hozzá és nem tudják kifejezni, elmondani a szenvedésüket. De higgyétek el nekem, óriási viharok dúlhatnak, akár egy ötéves lelkében is.

Tehát kis gyerek, nagy érzelem a helyes képlet.

Mi a szülő dolga?
Öleld, dicsérd, szeresd, nézz a szemébe, beszéltesd, tanítsd meg megnevezni az érzelmeit.
Ne adj megoldást, csak hallgasd! 
Mondd vissza, amit látsz rajta, mintha egy tükör, vagy papagáj lennél!
„-Látom kicsim nem akarod, látom haragszol. Látom dühös vagy, látom fáradt vagy, látom szomorú vagy!”
A gyermeked hálás lesz Neked, hogy megérted Őt!

Frankó Tünde – kineziológus, családállító

Fotó: Unsplash