Már nem fáj látni a régit, mert ami igazán számít, az itt van, most van, az Te vagy.

Már nem fáj látni a régit, mert ami igazán számít, az itt van, most van, az Te vagy.

Amikor egyre tisztábban látod önmagad, akkor egyre inkább képes vagy felismerni a hiányosságaidat és a képességeidet. Azt, amivel foglalkoznod kell, ami elől nem menekülhetsz tovább. Egyre jobban látod a valódi vonásaidat, jobban értékeled és szereted magad azért, amit látsz és nem zárkózol el az elől a puszta tény elől sem, hogy olykor tiszta apád/anyád vagy. Nem utálsz már ezért sem istent, sem embert, hanem szabadon engeded megtörténni azt az egy-egy olyan mozdulatot, szóforgatagot, ami nem a tiéd, hanem egy családi hozomány. Már látod, érzed és felismered. És ha ez kedves neked, nincs benned rossz érzés.  

Elkezded a múlt történéseit egy másik, magasabb szintről nézni, és már nem csak a negatív oldalát látod a történteknek, hanem a nyereségét is. Képes vagy hálát adni azért, hogy rálátsz az életedre, mint külső szemlélő, egy tisztább, kifinomultabb, nyugodtabb oldalról, ahol már nem dühöng sem ego, sem sértettség, és a régi történetek sem szúrnak szíven újra és újra.
Már nem fáj látni a régit, mert tudod, hogy ami igazán számít, az itt van, az most van, az Te vagy és amerre tartasz.
Amit régen utáltál másokban, ma már nem feltétlen utálod és amit régen elviseltél, ma már lehet nem teszed, mert a világ veled együtt változik és már tudod, hogy semmi olyat nem kell tenned, amit a szívednek elviselnie kellene.

Amikor egyre tisztábban látod önmagad, akkor már nem akarsz másokra hasonlítani. Már nem követed mindenáron a nyájat, vállalod a gondolataidat, azt is, ha ezért mások elfordulnak tőled. Már nem akarsz úgy öltözni, mint mások, nem akarsz úgy gondolkodni, mint mások, és nem akarsz megfelelni másoknak. Már kezded érteni, hogy minden történés belőled indul és hozzád is érkezik vissza. És minden változás középpontjában Te állsz, a reakcióid, a választásaid.
Kinövöd a régit és teret adsz az újnak.

Hirtelen történik ez. Egyik reggel úgy ébredsz, hogy látszólag semmi sem változott, miközben benned minden más lett.
Nem sírsz tovább, nem keresel kifogásokat, két lábbal érkezel a földre, már látod, hogy az élet nem egy tündérmese. De megtanultad a legfontosabbakat, tisztelni, szeretni és elfogadni magad minden döntéseddel együtt, mert ez a kezdet. Megtanultad, hogy nem időzhetsz olyan helyen, ahol nem értékelnek. Már sokkal alázatosabban élsz, megválogatod a szavaidat és határozottan lépsz fel olyan helyzetekben, ahol régen eltapostak.

Már tudod merre tartasz, érzed és tapasztalod mi a valódi és mi az, ami sosem volt az. Érzések, emberek válnak köddé minden magyarázat nélkül de már nem keresel magyarázatot és legfőképp nem állsz neki hibáztatni magadat.
És ez nem azt jelenti, hogy neked ezek után majd soha nem fáj semmi, ez azt jelenti, hogy megpróbálsz úgy élni a világban, ahogy neked jó, amiben te vagy az első, ahol teret adsz az érzéseidnek, ahol nem csak megformálod gondolatban a szavakat, hanem ki is mondod és ahol megpróbálsz nem bántani már másokat. Így válsz önmagad szemében őszinte szívű, tiszta lelkiismeretű emberré.

Musa Dóri

Fotó: Unsplash

Menj oda ahol hallanak, ahol látnak, ahol értenek. Menj oda, ahol szeretnek.

Menj oda ahol hallanak, ahol látnak, ahol értenek. Menj oda, ahol szeretnek.

Ki kell lépni abból, ami nem tesz boldoggá. Talán könnyelmű kijelentésnek hangzik. Talán mondani sokkal könnyebb, mint cselekedni, hiszen az ember szíve mindig remél. Reméli a változást. Reméli, hogy megjavul az a kapcsolat. Reméli, hogy észreveszik a munkahelyén, hogy mennyit is dolgozik. Reméli, hogy végre sínen van az élet, hogy nincs több kudarc. Amit egyszer a fejünkbe veszünk, azt igyekszünk véghez is vinni, kitartani.

Képesek vagyunk benne ragadni egy méltatlan kapcsolatban, képesek vagyunk feláldozni magunkat másokért, képesek vagyunk szívünket a másik markába helyezni, remélve, hogy vigyáznak rá. Képesek vagyunk elviselni, ha ütnek, ha tépnek, ha sértenek, ha bántanak, ha megaláznak, ha felelősséget ránk hárítanak.

Elviseljük más emberek gonoszságát, más ember fájdalmát, más ember ránk vetített kudarcát, mások tiszteletlenségét, sértő véleményét. Képesek vagyunk annyi pofont bezsebelni egy adott szituációban, míg végül úgy döntünk, hogy “itt elég és nem tovább”.

És bár kilépni valamiből, ami valaha sokat jelentett, meghozni ezt a döntést mindig fájó, de az érzés, az a megkönnyebbülés, az a szabadság, amit utána érzel, az többet mondd minden szónál. Kétségek nélkül érzed, hogy jó döntést hoztál, Magadért.

Ki kell lépni abból, ami nem tesz boldoggá. Nem kell feláldozni magunkat olyan emberekért, akik nem értékelnek. Nem kell mástól várni a változást, változtass te. Nem lehet minden csak fekete vagy fehér. Nem önzőség úgy dönteni, hogy valamit befejezünk. Nem önzőség magunkra figyelni. A meggyötört szívedet rajtad kívül más nem képes meggyógyítani. Válaszd azt, ami boldoggá tesz. Válaszd azt, aki boldoggá tesz. Menj oda, ahol érzed, hogy szeretnek, ahol hallanak, ahol látnak, ahol értenek. Menj oda, ahol jól érzed magad.

És persze gondolhatod, hogy szép is lenne, ha az élet így működne, de valójában tud így működni, ha akarod.

Musa Dóri

Fotó: Unsplash

Az egyedüllétben szembe nézhetsz a ki nem mondott érzéseiddel és könnyebbé válhatsz általa.

Az egyedüllétben szembe nézhetsz a ki nem mondott érzéseiddel és könnyebbé válhatsz általa.

Ha visszagondolok az egyedül töltött éveimre, az jut az eszembe, hogy sokkal több hülyeséget csináltam egyedül, mint valaki mellett. És pontosan tudom, hogy nekem például borzasztó nagy szükségem volt ezer meg egy hülye döntést hozni, hogy tudjam mi az, amit már nem akarok, hogy megtanuljam mi az, ami még belefér, és mi az, ami már nem. Megtanuljam azt, hogy a szavaim és a cselekedeteim egy és ugyanazt tükrözzék.

Megrögzötten vágytam a szeretetre, de nem tudtam saját magamnak sem megfogalmazni, hogy mi az az érzés, amit ennyire keresek. 27 éves voltam, amikor először egyedül voltam. És tudod mit éreztem? Akkor még nem tudtam megfogalmazni, most már tudom. Felszabadulást. Természetesen az elején még nagyon hiányoztak azok a már jól megszokott dolgok, amiket egy kapcsolatban kaptam. Fázisaim voltak. És leginkább az önsajnálat programja futott nálam. Például: azért vagyok egyedül, mert csúnya vagyok, mert béna vagyok, mert hülye vagyok, mert nálam csak jobb nők vannak. Azért vagyok egyedül, mert nem vagyok szerethető, mert az apám sem kíváncsi rám, akkor más férfi miért lenne, azért vagyok egyedül, mert nem voltam elég kitartó, mert mindenkiben a hibákat láttam már, mert nem találom azt a szeretetteljes érzést, amit keresek, amiben megnyugodhatok. Elítéltem saját magam. Megköveztem saját magam. És őszintén, eszembe sem jutott, hogy én bármi dicséretre méltót találjak magamban.

Azt hiszem mindenki képes önmagát annyira sajnálni, hogy az már szinte fáj. Ha nem is mindenki, mert nem illik általánosítani, ne haragudj, én tudtam. Nekem nagyon ment. Világbajnok voltam benne.
Kerestem azt az átütő pillanatot, amikor ez megváltozott. De azt hiszem egy nagyon kedves barátomnak köszönhetem, amikor szó szerint megfogta a két vállam és erősen megrázott. Azt mondta, „most kezdődik életed egyik legszebb időszaka, ismerd meg magad és ne rinyálj tovább, szedd össze magad, fordítsd az előnyödre az érzéseidet, szeretlek.” Akkora hatást gyakorolt rám minden kimondott szavával és megmozdulásával, hogy esélyt adtam magamnak. Életemben először megengedtem magamnak, hogy olyan legyek, amilyen vagyok, és ne olyan, amit mások szerettek volna.

Az egyedüllétet és a társas kapcsolatot is a szenvedéssel társítottam, mert túl sokat láttam abból, hogy az ember képes szenvedni együtt is, és képes szenvedni egyedül is. Aztán egyik reggel úgy keltem fel, hogy én meg képes leszek boldogan élni egyedül is, és mással is.

Érdekelni kezdtek a gondolataim, az érzéseim, érdekelni kezdett miért döntöttem úgy ahogy, akkor és ott, érdekelni kezdett miért váltam meg számomra fontos emberektől, hagytam hátra csapot papot és indultam az ismeretlenbe. Emlékszem, szörnyen mérges voltam akkoriban, mindig mindenért másokat hibáztattam, miközben mindenki csak annyit tehetett meg velem, amennyit én megengedtem.
Érdekelni kezdett miért kértem ilyen terhes ébresztőt. Óriási kitartás, küzdelem és erő, barátok és álmatlan éjszakák sora volt, míg képes voltam szembenézni azzal az emberrel, aki 27 évig gyűjtötte a fájdalmas pillanatokat és soha nem beszélt róla őszintén. Magammal. Rengeteg könyvet olvastam közben, iskolába jártam, ahol pontosan ezekről tanulhattam, és tényleg olyan emberek vettek körbe, akiktől bátran kérdezhettem, akiknek megnyílhattam, akik értettek, akik valószínű már pontosan átmentek ezeken a fázisokon, ahol én még csak evickéltem. És újra elestem, majd felkeltem. Újra ugyanott találtam magam, ahonnan elindultam, felkeltem. Nagyon untam az egészet, de mentem..

Sokszor éreztem, hogy hiányzik mellőlem valaki, hogy ezt jobb lenne ketten csinálni és amikor jött valaki és ketten csináltuk, nem tetszett. Akkor ismét tudtam, hogy még mindig egyedül a legjobb nekem és az ember nem használati tárgy, hogy legyen aztán másnap már ne legyen.
Végül csupaszra vetkőztettem magam, önmagam előtt és sorra vettem az eddig megélt éveket, döntéseket és még az elszalasztott lehetőségeket is, hogy ne fájjon már annyira, hogy kiöljem magamból azt a sóvárgást, hogy „mi lett volna, ha…”.

4 év, míg egyedül megismertem magam, míg már tudok úgy beszélni bizonyos dolgokról, hogy nem csuklik el a hangom és nem lesz óriási gombóc a torkomban. 4 év, míg megtapasztaltam és megtanultam, hogy nem az a szeretet, ha az arcomba mondják, hogy „szeretlek”, hanem ahogy bánnak velem, ahogy szólnak hozzám, ahogy foglalkoznak velem. 4 év, míg kikúsztam a fosból, és nagyon messze még a vége, de már könnyebb.

Először magamon gyakoroltam, én hogyan vagyok képes szeretetteljesen viselkedni magammal. A mai napig nehéz. Senki nem képes nekem akkora elvárásokat állítani, mint én saját magamnak. De nem a tökéletességre törekszem. És bátran vállalom a hibáimat, mert előfordul, hogy úgy beszélek, amit megbánok. Van, hogy úgy cselekszem hirtelen, amire másnap felhúzom a szemöldököm, és nincs más, mint vállalni a felelősséget, nem beleragadni a hibáinkba. Nem játszhatok Teréz anyát, mikor nem vagyok az. Inkább figyelek rá, hogy legközelebb ez már ne így legyen.

Nekem az egyedül töltött évek rengeteget adtak, és tudom, hogy történet és történet között is rengeteg a különbség, főleg, mert soha nem érezhetjük ugyanazt, amit a másik. Lehet mondani, hogy én még fiatal vagyok, még előttem az élet, még küzdhetek, még álmodhatok, akkor is hiszem, hogy egy idősebb, tapasztaltabb, meggyötört szívű embernek is jár a boldogság, hogy itt nem beszélhetünk arról, ki mennyi idős, mert nem hihetjük azt, hogy lemaradtunk a nagy szerelemről vagy a boldog pillanatokról. Hiszem, hogy új esélyt adni egy nagy veszteség után óriási kockázat, de a szív megérdemli, hogy boldogan dobbanjon, szeretetben és békességben. És ha ez egyedül jó, akkor legyen egyedül. Ha pedig társsal a kézben, akkor vele.
Egy dolog a fontos csak: szeretetben élni. És be kell vallanom, hogy én, a szeretetteljes életre valójában egyedül voltam képes őszintén felkészülni.

Musa Dóri

Fotó: Unsplash

Mindig lesznek olyan emberek, akik szemében rossz vagy, mert elsétálsz onnan, ahol bántanak.

Mindig lesznek olyan emberek, akik szemében rossz vagy, mert elsétálsz onnan, ahol bántanak.

Mindig is voltak és mindig is lesznek olyan emberek, akik rád rúgják az ajtót és azt mondják szar vagy, azt mondják rossz vagy, azt mondják hibás vagy, azt mondják kevés vagy, azt mondják mindenért te vagy a felelős, csak azért, mert olyat mondtál, úgy viselkedtél, amiben a másik nem érezte komfortosan magát, viszont te fellélegeztél. A te lelked megnyugodott, mert végre kimondtad azokat az érzéseket, amik régóta gyűltek és igen. Ha valaki sokszor félreteszi a saját véleményét, a saját érzéseit, és inkább bólogat, hogy elkerülje a konfliktusokat, az a végén már nem képes finoman működni, ott robbanás lesz. Ott tombolás lesz. Katarzis. Ott már nem lesz megértés, sokkal inkább menekülés.

Mindig is voltak és mindig is lesznek olyan emberek, akik saját küzdésüket rád hárítják, saját döntéseiknek súlyát a te válladra dobnák ha bírnák, és akik elérik, hogy elbizonytalanodj emberségedben, abban, hogy biztos megtettél e mindent, amit akkor ott tudtál. Elérik, hogy úgy érezd magad a bőrödben, ahogy ők érzik, kételyek között vergődve, gyötrelmesen, mert, ha az ő életük szar, legyen már a tiéd is az.

Mindig is voltak és mindig is lesznek olyan emberek, akiknek mondhatsz bármit, nem hallanak téged. A saját hangjuk az, ami ékesen cseng a fülükben. A saját hangjuk az, aminek ereje van, ami igazat szól, azok a szavak nyernek létjogosultságot, ami belőlük fakad. Más igaza, más nézőpontja, más szava élesen hasít szívükbe, és képtelenek megengedni maguknak, hogy egy pillanatig eggyé váljanak vele. Mert másnak nem lehet véleménye, másnak nem lehet igaza, másnak az ő életükben nem lehet szava. Őket valóban az élet tanítja.

És ilyenkor van az a pillanat, hogy tedd bátran a szívedre a kezed, és kérdezd meg magadtól, most akkor kinek is akarsz megfelelni? És egyáltalán kell e bárkinek is megfelelned? Kell e bárkinek is magyarázkodnod? Megéri e az a sok álmatlan éjszaka valakiért, akinek valójában sosem számított mit gondolsz?

Mindig is voltak és mindig is lesznek olyan emberek, akikkel ideig óráig hálás szívvel menetelsz, majd elköszönsz, mert nem úgy hozza a sors, hogy maradásod legyen. Bátran menj el onnan, ahol sértik a lelked, ahol kihasználják az érzéseidet és ahol visszaélnek a szíved jóindulatával. Bátran zárd ki az életedből azokat az embereket, akik átlépik a határaidat, és akik hajlandóságot sem mutatnak arra, hogy egy pillanatra is megértsék azt, amit mondasz.

Bátran sétálj el onnan, ahol mást sem hallasz, csak hogy te vagy a szar, te vagy a rossz, te vagy a kevés, te vagy az, aki mindenkit bánt, aki csak a hibákat látja a sorok között. Hagyd meg neki a saját küzdelmét, van neked épp elég feladatod, amivel foglalkoznod kell.

Musa Dóri

Fotó: Unsplash

Az a bizonyos első lépés.

Az a bizonyos első lépés.

Amikor ráléptem erre az útra, amin már évek óta barangolok, és amiben kiteljesedni látszom, elsősorban saját magam számára, naivan nem tudtam, hogy az elsődleges feladatom lesz önmagamat az első helyre rakni. Levedleni azt a páncélt, ami bár évek óta védett önmagam elől, de akkorra már hasztalanná vált. Féltem ettől. Mert akkor is azon járt az eszem, vajon hány embernek okozok csalódást magam körül azzal, hogy vállalom azt, aki én valójában vagyok.

Voltak emberek, akiket a bizalmamba fogadtam, akiknek elkezdtem kicsomagolni a múltam, akiknek adtam a szavára, akiknek próbáltam megfelelni, mert azt gondoltam úgy a barátság majd örökre szólhat. Azóta megtanultam, hogy egyedül önmagamnak kell megfeleljek, és aki szeret, olyannak fogad el amilyen valójában vagyok. Pontosan azzal a batyummal, amit kaptam.

A lélek fejlődésének velejárója az, hogy bizonyos idő elteltével, csupaszra vetkőztetjük magunkat, saját magunk előtt. Amikor nincs más választásunk csak szembesülni önmagunk valódiságával. Amikor nincs más választásunk, mint észrevenni a bennünk rejlő elfojtásokat, az ebből fakadó hiányosságokat, az ezzel együtt elvegetáló gyermeki énünket.

Amikor nincs más választásunk, mint szembesülni tetteinkkel, azok következményével, és vállalni a felelősséget értük. A test és a lélek diszharmóniában él együtt, közvetítenek egymásnak, egymásért. És jeleznek nekünk, hogy valamit észre kellene venni. Lázadnak, fájnak, bedagadnak, szúrnak, minden módon jeleznek, ha lélekszinten valamiféle hiány alakul ki.

Minden lélekfejlődési szakasznál jön egy karizmatikus változás. Amiért akkor ott éppen nem, de később nagyon hálásak leszünk. Szembenézni önmagunkkal, szembenézni félelmeinkkel, belátni, hogy nem más határozza meg az érzéseinket hanem mi saját magunk, és szembenézni azzal, hogy nem függünk igazából senkitől, csakis saját magunktól, ez az első és legnehezebb lépés, amit erre az útra tévedve megtanul az ember. Szerintem.

Musa Dóri

Fotó: Pinterest