Az optimalizált társadalom illúziója.

Az optimalizált társadalom illúziója.

Konvenciók, klasszikus nevelési normák, nylon köpeny, egyenruha, kék és piros nyakkendő. Feladatok, szertartások, kiszámíthatóság, sorozatok, rádióadások. Kulcs a nyakunkban, tollaslabda csaták, és nyári táborok Balatonszepezden.

„Retroforma” életünk, gyerekkorom a nyolcvanas években. Hosszan tudnám sorolni mire tanítottak nevelőink annak idején, és adtak hozzá mintát, stabil családi hátteret szüleink, jó húsz harminc évvel ezelőtt. Így nőttünk fel. Udvariasságra, figyelmességre okítva, terelgetve, kellő szigorral, és fegyelemmel, alázattal.  És aki így nőtt fel, mit tesz ma is?

Igyekszik megfelelni. Megfelelni az elvárásoknak, a hozzá fűzött reményeknek, a belé vetett bizalomnak, és önmagát néha elfedve jót tesz a világnak. Átengedi a gyalogosokat a zebrán, ha pedig ő a gyalogos, hosszan köszöni meg, ha átengedték. Elnézést kér, ha zavar, akkor is, ha nem zavar. Bocsánatot kér, ha szükséges, illedelmesen bemutatkozik találkozáskor, a telefonban, kér, és nem követel. Visszafogottan beszél, meghallgat, nem nyomul, nem erőszakos, nem követel, és nem tolakszik. Beáll a sorba, kivár türelmesen, mosolyog, hangját nem emeli fel, öklét nem rázza, nem mutogat, és nem anyázza le például az autóstársait.

Nem kötekszik, nem keresi kákán a csomót, önmagából indul ki, és nem vár lehetetlent, tudja, ő maga sem tökéletes. Érdeklődik, és érdeklődése nem felszínes, nem pusztán egy sablonos mondat, melyet furfangos csellel csak azért tesz fel, hogy aztán önmagáról beszélhessen. Szereti, tiszteli embertársait, szíve aranyból van. Átérzi a másik örömét, bánatát, nem féltékeny, és nem irigykedik, vagy ha igen, jól leplezi. Segít ahol kell, ha tud, ha pedig nem tud, hát nem ajánlkozik meggondolatlanul.

De elrontott bennünket a világ. A szabadságjogaink, és individualitásunk került előtérbe, a saját igazunk, és életünk az elsődleges. Csak az boldogul, és jut előbbre aki kapar, aki erős, és felülkerekedik. Aki kikerülni szeretné ezt, aki megmaradt a múltbéli idők konzervatív elvrendszerében, harcot vív az elemekkel. Széllel szemben pisil, és vigyáznia kell, hogy nehogy befröcskölje a kosz.

Hova vezet mindez? A kommentcunamik, a rosszindulatúság, és ítéletek össztüzében, a bántások, kritikák, elégedetlenkedések sűrűjében elveszik minden érték, minden, ami más. Minden, ami valaha érték volt, minden, amihez jóság kellett, a türelem képessége, idő, és nyugalom. Felgyorsult mindennapok, habzsoló életforma, hedonizmus, és szélsőségek közt élünk. Ordítunk, sikítunk, kikiabáljuk a sérelmeinket. Felháborodunk, haragszunk, félünk.

Állj meg világ!  Lassulj le, válts sebességet, tekints vissza, a gyermeki ártatlanság korába, mert a jövő még messze van. Meg kell élni minden napot, és a jelenünk hamarosan múlt lesz. Méltónak kell maradnia az emlékezéshez.

Add istenem, hogy halkítsunk a hangunkon, adjunk időt magunkat, hogy újra láthassunk, szeressünk, megbecsüljünk, és reméljünk! 

Hogy szebb legyen a ÉLET, mindenkinek.

Ferencz Vicus

Fotó: Unsplash

Egy kórházban szülés élményei (rémségei).

Egy kórházban szülés élményei (rémségei).

Nektek szólok most várandós Anyák! A szülés a Te és a gyermeked nagy eseménye. Egy életre szóló, örök program a gyermekednek az, hogy hogyan jött a világra. Rólatok szóljon. Ne hagyd magad! Akkor szülj, ha itt a természetes idő! Az orvos nem Isten! Bízz magadban, merj kérni és irányítani!

Életem egyik legcsodásabb eseményeihez tartozik, hogy részt vehettem egy otthon szülésnél. Amit átéltem az megrázott, elgondolkodtatott, gyógyított, elindított valamit. Ez a valami, most ki fog jönni belőlem és nem tartogatom tovább a lelkemben, és a fiókomban sem fogom elrejteni, útjára engedem, most bátor leszek, nem úgy mint akkor 21 évvel ezelőtt.

A középső gyermekem születését fogom most elmesélni. Kapaszkodjatok, ez kicsit másabb lesz, mint az otthonszüléses történet volt.

1999.12.28
December, gyönyörű karácsony, nagy lányom kilenc éves és a pocakomban az új jövevény, akit már nagyon várunk. Nem tudjuk fiú lesz, vagy kislány, hiába akarta a Doktor Úr minden áron megmondani, mi nem akartuk tudni, legyen meglepetés.
A férjem születésnapját ünnepeltük, nekem akkorra volt időpontom az esedékes méhszáj vizsgálatra. Természetesen magánrendelésre mentem. Ha a doktor úr azt mondta, hogy kell az a vizsgálat, akkor kell, nem vitatkozunk, felelősségteljes szülők vagyunk és fizetünk is, így biztosan jobb ellátásban részesülünk.

A Doktor Úr a magánrendelőben a méhszáj vizsgálata közben feltette azt a hülye kérdést, hogy akarok-e szülni?
Hát 37 hetes terhesen, amikor már csakis a szülésre gondol az ember, rosszul válaszoltam én balga lélek, mert azt mondtam akarok. Erre Ő, az Isten szerepébe lépett és nekiesett a méhszájnak, jól megfeszegette, már nem tudtam se megszólalni, se elmenekülni, csak lefagyni…. Ez erőszak volt, amire nem számítottam. Nagyon fájt, Ő pedig vigyorgott.

Fizettünk, hazamentünk. Éreztem, hogy valami ebben nem volt fair, ennek nem így kellett volna történnie…
Otthon vérezgetni kezdtem, enyhe fájásaim lettek. Gyáva voltam otthon maradni, az ember mégiscsak félti a babáját és visszaautóztunk éjjel a kórházba. No és ha apró fájásokkal mész is be, onnan már nem engednek haza, ha elkezdett fájdogálni, akkor szüljél. Lassan telt az éjjel, fájdogált, de a méhszájon ez nem nagyon mutatkozott meg, alig tágult.

Mit éreztem? Csalódást az orvosban, félelmet a helyzettől, éreztem, hogy nem így kellene legyen…

Reggel fitten megérkezett a Doktor Úr, mosolygott, nagy kő eshetett le a szívéről, tuti nem kell majd szilveszterkor hozzám bejönnie, én viszont biztosan bent fogom tölteni az ezredfordulót a kórházban. Na, ha már fájdogál, fájjon jobban, haladjunk, burokrepesztés, egy kis oxitocin, és egy kis kedvesség, menjek be a vajúdó kádba. Ott már kemény volt a helyzet, a gyógyszer meghozta a hatását. A férjem természetesen mellettem volt, bátorított, fogta a kezem, és így utólag persze próbáltuk elhinni, hogy ez így rendjén van, hogy minden rendben, az oxitocin az jó, a medence, hogy belemehetek egy kiváltság és hát a Doktor Úr tudja mit csinál.

Később, ki kellett a kádból szállnom, kellett még egy kis gyorsítás, de a figyelmemet felhívta a Doktor Úr, hogy a főorvosnak ne mondjam, hogy már kaptam egy adagot. Komolyan, ezt mai napig alig hiszem el, hogy megtörtént. Ha az olyan jó, akkor miért hallgassak róla?

Már jócskán benne voltunk a délelőttbe, a fájások lassan elviselhetetlenek voltak, a méhszáj lassan kitágult, de még a szülés messze volt. Nem értettem, én már szültem, akkor olyan egyszerű és gyors volt minden, nem is fájt ennyire, haladt is, most akkor mi a fene van??? A különbség annyi, hogy akkor magától indult meg a szülés. A baba még nagyon magasan volt. Hát igen, esze ágában sem volt még megszületni, lett volna még 3 hete, ott bent, biztonságban, védelemben…

Ki adja nekünk vissza azt a három hetet? Már szinte teljesen kitágultam, de nem jött az-az ismerős érzés, amikor a baba elindul lefelé és nyomni kell. Mégis azt mondták nyomjak. Teljesen zavart voltam. A számra oxigén maszkot tettek, a férjem szerint lila volt már az arcszínem. Ha nekem nincs oxigénem, akkor mi van a babával??? És csak azt hallom nagyon fent van és nincs tolófájás, csak őrjítő fájdalom, de nyomjak. Szót fogadok és nyomok és nyomok és nyomok…vagy egy órán át…

De hát az elsőt három nyomással szültem meg, akkor mi van most, miért nem megy? Mit csinálok rosszul, miért nem tudom megszülni? Látom a két szülésznő szánakozó tekintetét. Ők tudják, hogy ez egy beindított, provokált szülés. Valahogy megszűnt a külvilág számomra, irreális volt az egész, úgy éreztem, belehalunk mind a ketten. És hát ha nem megy le a baba, jól belekönyöklünk az anya hasába és nyomjuk fentről, vagyis a Doktor Úr nyomja, haladjunk már.

Sajnos nem is tudom felidézni az utolsó pillanatokat, szerintem nem voltam magamnál a megszámlálhatatlan nyomás után.
De megszületett a drága gyermekem, aki nem sírt fel azon nyomban. Padlizsánra emlékeztetett a színe, rémisztő volt. 
Felkiáltottam:”-Miért nem sír?” Paskolgatják, dörzsölik a kicsi testet, nem látom, mi van. A perceket ilyenkor óráknak érzi az ember.

A pici baba sírdogálni kezdett lassan, bátran belekapaszkodott az életbe. Lassan színt kapott a kicsi teste, lélegzett. Orrszívás, jó mélyen, gyerekkínzás kezdődik. Leengedtem a fejem az ágyra, minden erőm elszállt. Talán rám tették Őt egyetlen röpke pillanatra, nem is tudom. A köldökzsinórt pillanatokon belül elvágták, vége, nem jár több az anya véréből, pedig úgy adtam volna még…éppen hogy csak túlélted a születésedet….kicsikém…

Nincs beleszólás, elviszik, sikálják, mérik, vizsgálják, ha szerencsém van visszaadják egy pillanatra de hát még a mellkasomon lenne a helye, hogy barátkozzon a világgal a fénnyel a zajokkal, tudom, hogy engem akar, sőt nem akar még kint lenni, még nem akart Ő megszületni.

Mégis örülünk, hálásak vagyunk, könnyünket törölgetjük és hát leányka, megint ez a csoda, hogy még egy kislányt kaptam. Akkor a nagylányomnak van egy húga? Amikor ez valósággá válik, de fura. A legabszurdabb, hogy akkor ott még a Doktor Úrnak is hálásak vagyunk, hiszen megmentett minket, annyira rendes.

A méhlepény nem akart leválni, borzasztó fájdalmaim voltak, a Doktor Úr nyomogatta a hasamat, úgy éreztem, nem bírom tovább, a szülésznők már megszántak, és végül elaltattak, kiszedték azt a csodát belőlem, amin keresztül eddig a picikémet tápláltam.

A Doktor Úrnak pedig fizettünk.

És el kellett teljen 21 év, hogy ezt le merjem írni.

A lányomat számtalanszor oldottam már a születésére. Szerencsére én ezt tanultam, és értek hozzá. Tudom milyen nagy trauma érte őt, ami az élete jelentősebb pontjain rendszeresen elő is jött, ahogyan a nagykönyvben (abban, amiből én tanultam) meg van írva. Hálás vagyok, hogy túléltük. 

Arra biztatlak, írd ki Te is magadból, ha van hasonló történeted, vagy meséld el nekem, szívesen megírom.

Frankó Tünde – kineziológus, családállító

Fotó: Unsplash

Generációk, akik még tudták mit jelent dönteni a hűség és a szeretet mellett.

Generációk, akik még tudták mit jelent dönteni a hűség és a szeretet mellett.

Mostanában az ebédszüneteimet itt töltöm a parkban. Jó az idő, kihasználom. Nem engedhetem, hogy kiszökjön a kezem közül, hiszen nem sokáig adatik meg mindez.

Élvezem még egy kicsit az ősz utolsó ajándékát: a bronzos ragyogást, a nap enyhén melengető fényét, a falevelek színes kavalkádját. Búcsúzom a nyártól, amely mindig oly rövidnek és múlékonynak bizonyul, kevésnek, elillanónak, röpke pillanatok felvillanásának. Szépen búcsúzik a zöld; a sárga, a barna és a vörös méltó követője, hogy aztán egy viharos szél a télbe repítse mind. Hamarosan deresedik a hajnal, ránk telepszik a szürkeség.

Hát, ülök itt a padon ma is, mellettem forró kávé a hőtartó pohárban, ölemben a laptopom, talán elkap az ihlet.
Jó itt. Nézni az embereket, a hömpölygő világ suhanó perceinek szereplőit: fiatal pár összebújva, andalogva. Irigykedem.
Tizenéves fiatalokból álló társaság, viháncolnak, pusmognak, lobog a hajuk a szélben. Irigykedem.
Egy harmincas fiatal srác, fülén mobiltelefon, nyitott kabátja ütemesen hullámzik lépései ritmusára. Tetszik.  

Aztán megjelennek ők. Ők ketten. Ma is. Már vártam őket.

Megfigyeltem, hogy minden nap ilyenkor erre vezet az útjuk. Talán itt laknak a környéken, és az ebéd utáni sétájuknak vagyok szemtanúja. Vagy a sarki pékségbe tartanak, hogy vegyenek valamit uzsonnára. Egy idős házaspár, éveik száma valószínűleg jócskán nyolcvan fölött, egymásba karolva, lassú lépésekkel haladnak el mellettem. Hallgatom mondataikat, ahogy a közelembe érnek, töredékeket, foszlányokat csípek el, de ebből is összeáll bennem egy kép róluk.

Csodálom őket. Mosolyra húzódik a szám. Szépek. Megnyugtató rájuk nézni.

Együtt öregedtek meg, és itt vannak ma is, összefonódva. Szépen felöltöznek, a mama élre vasalt pantalló nadrágban, kis szürke szövetkabátban. Cuki kis micisapka a fején, apró mintás sál a nyakában. Lassan tipeg, a papa támogatja, terelgeti, hallom, néha megfeddi, sürgeti, nógatja. Megemeli a hangját, hiszen hallásuk már nem tökéletes, de együtt mennek, együtt öregedtek meg. Megható.

Keresem, kutatom a titkot, hogy nekik sikerülhetett. Mennyi mindenen mehettek keresztül együtt, ők is voltak fiatalok. Őket is sújtotta nehézség, az élet kihívásai, megpróbáltatások sora. Más jellegű gondok persze mint most, a modern világ viszontagságai közt, más a tempó, más  a habitus, a lehetőségek és a minket körülvevő provokatív környezet másféleképpen formál,  de mégis, ők itt sétálnak ma is, kart karba öltve.

Összekovácsolta őket a válság, a problémák súlya, elfogadóbbak voltak, megértőek? Nem hitték, hogy a szomszéd Jóska bácsi vagy Mariska néni jobb lehet? Vagy ha mégis hitték, és megbotlottak néha, végül mégis maradtak egymás mellett? Számított a család ítélete, a falu szája, a megélhetési nehézségek és lehetőségek szűkössége? Vagy egyszerűen csak..

… JOBBAN SZERETTEK?

Kitartóbban? Változtak egymásért, egymáshoz, egyforma módon, egy irányba? Vagy mégsem? Szenvedtek, veszekedtek, tűrtek, kibékültek? És mégis itt vannak? Szerencséjük volt csupán? Velük volt az élet, nem ragadta el egymástól őket. Így lehet. Jó nekik.

Együtt öregedtek meg, egyszerre voltak fiatalok, szépek üdék és frissek. Kacérok, és fessek. Aztán egyszerre, egy időben múlt el a hamvasság, kerekedett meg a csípő, nőtt meg a pocak, ráncosodott meg a bőr, őszült meg a haj. De ha egymásra néztek, ugyanúgy szépnek látták a másikat.

Könnybe lábadt szemmel követem őket, ahogy távolodnak. Jó lenne megismerni őket, a történetüket. Hogy élnek, mit gondolnak, hogy emlékeznek a múltra, amely egyszer nekik is jelen volt.

És a jövőjük? Nem lehet kérdés, egyfelé vezet az is, a közös elmúlásban is összekapcsolódva.

Kijövök holnap is, ha szép lesz idő, és újra beléjük feledkezem. Jólesik várni őket, és pár percig megmártózni az időtálló szeretetük tengerében.

Magam elé veszem a gépemet, bekapcsolom, aztán írni kezdek.  

Ferencz Vicus

Fotó: Unsplash

Fontos, hogy megtanuld szeretni az egyik legfontosabb embert: Önmagadat!

Fontos, hogy megtanuld szeretni az egyik legfontosabb embert: Önmagadat!

Megtanultam, hogy egyik kapcsolatból a másikba ugrani, bár van akinek jól sül el, én mégis azt mondom, hogy adni kell magunknak időt meggyászolni azt, akit magunk mögött hagytunk. Adni kell magunknak időt, hogy elbírjuk döntésünk súlyát, hogy lezárjuk múltunk azon szakaszát és, hogy kiélvezzük lelkünk megkönnyebbülését.
Az ember érző, társas lény, nem vegetálásra születtünk. Aki sokáig szeretetlenségben él egy kapcsolatban, észrevétlenül elzárja magát. Elzárja az érzéseit, a döntéseit, emberi mivoltát, elsősorban önmaga elől. Védekezik. Áldozati szerepet ölt láthatatlanul, és megalkuszik. Megelégszik azzal amit kapott, és bár érzi szíve mélyén, hogy ennél többet érdemel, mégis brilliánsan képes meggyőzni saját magát, hogy jó ez így. Egészen addig lehet ebben kényelmesen befészkelni, és tudjuk takaróként magunkra húzni a kifogásainkat, míg nem vágyjuk annyira azt a társat, aki miatt képesek leszünk ebből a puha fészekből kikelni.

Látjuk őt, halljuk is, de nem értjük. Gyönyörködünk benne, isszuk a szavait, a világ legszerencsésebb emberének érezzük magunkat, hogy ekkora kincsre bukkantunk, mégsem tudjuk mit kezdjünk vele. Nem értjük a gesztusait, az önzetlen megnyilvánulásait, nem értjük kedves szavait, féltő érintéseit, büszke pillantásait, hiszen olyan régen kaptunk már ilyet, azt is elfelejtettük, hogy valójában ez lenne a szeretetteljes, normális működés.

Ránk tör a megfelelni akarás, ránk törnek az előző kapcsolatból hozott, berögzült szokások. Hirtelen újra úgy érezzük, hogy csapdába estünk, mert talán nem a megfelelő módon vagyunk képesek közvetíteni szeretetünket a másik felé.
A görcsös megfelelni akarás és kapaszkodás az újba, óriási terhet tesz a másik félre. Elvész a könnyedség, elvész a varázs, elvész a szerelem intenzitása, elvész a felépített harmónia, oda lesz az egység. A közös álombuborék kipukkanni látszik.

Fontos, hogy megtanuld megszeretni az egyik legfontosabb embert: Önmagadat.

Hogy végre ne csak nézz de láss is, ne csak hallj de érts is, és ne csak félj, hanem élj is. Hogy később már bátran lépj bele egy új kapcsolatba, mert már tudod mi az amit adhatsz: valódi önmagadat.

Anett

Fotó: Unsplash

Egy otthonszülés élményei más szemmel.

Egy otthonszülés élményei más szemmel.

Éjjel fél háromkor csörög a telefonom. Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, hol a telefon, mi történt, miért csörög. De rögtön kapcsolok, ez csak az Apa lehet, aki a korábban megbeszéltek alapján azért hív, mert beindult a feleségénél a szülés.

Jókedvvel beszélünk, mintha még nyugodtak is lennénk, de felöltözni is alig tudok izgalmamban. Sietve indulok el itthonról, a város a kihalt, sehol egy lélek, a főúton is csak én autózok. Megérkezem a házba, ki van világítva, szinte már az utcán érzem a misztikus hangulatot, a csodát, itt ma nagy dolog fog történni. A házban már ott a szülésznő, egy barátnő és természetesen az Anya. Jókedvű, a fájások még nem túl erősek.

Együtt gyorsan telik az éjjel, bár a tágulás alig halad előre. Az Anya kádba fekszik, én a kád előtt ülve beszélgetek Vele. A víz lassan kihűl és a kádban sem kényelmes, hiszen eltelt vagy másfél óra. Lassan reggel lesz, de még sehol nem tart a dolog. Pedig éjjel még azt hittük, reggel nyolcra baba lesz. Már nyolc is elmúlt, de a baba most talán meggondolta magát és a délelőtt folyamán nem akar megszületni. A fájások szinte megszűnnek, az Anya csalódott.

Nagy sétát teszünk az utcán a vakító őszi napfényben. A fájásokat ez egy kicsit visszahozza, de ez még nem az igazi.
Ebéd után, úgy két óra felé, kicsit begyorsulnak az események, talán mégis csak szülünk ma?

A szülésznő türelmes, nem sürget, nem köt be infúziót, nem piszkálgatja, vizsgálgatja állandóan az Anyát. Az Anya ehet-ihat, járkálhat. Nincs beöntés, nincs borotválás. Csak nyugalom, csend, baráti légkör, óriási türelem. Ahogy telik a délután egyre keményebbek a fájások. Az Anya sétálgat, de a fájások megfeszítik a testét, hol a korlátba kapaszkodik, hol a falnak feszíti hátát.

Furcsa kívülről nézni. Én is így szenvedtem, Jesszus és hogy mertem az első gyermekem megszülése után még kétszer belevágni. Hirtelen az Anyát nézve büszkébb lettem magamra, mint valaha. Csodálatos, amit mi nők kibírunk…

Már nem beszélgetünk, az Anya teste időről időre megfeszül, a csupasz hasán látszódik, amikor fájás van, érdekes, hogy annyira gyönyörűnek látom, ahogy a falnak veti a hátát, ahogy az ég felé nyújtja a fejét, összeszorítja a száját, behunyja a szemét és szinte eszét veszti a fájdalomtól.
A kép gyönyörű, tudom erre örökre emlékezni fogok. De valahogy mindig új erőre kap és tovább megy a folyamat, lassan szabad lesz az út a kis jövevénynek. A szülésznő csendben, háttérbe vonulva van jelen. A szakértelmét határozottsága, nyugalma sugallja. Nagyon ritkán vizsgálja a méhszáj állapotát, türelme erőt adó, megnyugtató. Nem beszél, nem csacsog, nem utasít. Lassan a kis szoba szülőszoba lesz, igaz szerencsére semmi nem emlékeztet a kórházi körülményekre. 

Egyre közelebb a pillanat, az Anya állva fog szülni. Szülhetne bárhogyan, ahogy csak akar, nem mondják meg neki, Ő dönt! Nem raknak ékpárnát a feneke alá, hogy az orvos jobban lásson, és a gravitáció ellen nyomja ki felfelé a gyereket, nem, ez nem az a hely, itt van beleszólása. Itt tudják, hogy ez nem a Doktor úr története, hanem az Anyáé és a kis emberé.
Aki megszületni készül. Itt ez tényleg az ő filmjük. A szakértő segítség háttérben marad és tart, amíg tart a folyamat, nincs sürgetés.

Az Anya az Apába kapaszkodik az egyik oldalon, másik kezével az én csuklóm markolja, hátulról barátnőnk tartja. A dúla és a szülésznő a padlón a lábunknál. Irreális a kép, korábban el sem tudtam képzelni ilyet.

Lassan nyomni kell, világra kell segíteni a babát. A fájdalom már elérte a csúcsát, de most kell az igazi erő, csodaerő, varázserő, honnan van meg ez egy nőben. Nyomni és nyomni és nyomni, amit az Anya most csinál, leírhatatlan. Talán érezzük a keze markolásán, látjuk a remegésén és a kétségbeesett tekintetén, de csak ő érzi a marcangoló testet széttépő, megsemmisítő fájdalmat és még mindig nyomni kell, még mindig. Néha úgy látom az Anya arcán, hogy nincs is velünk.
Talán egy másik dimenzióból gyűjt erőt.

Már eléri a szülésznő a baba fejét. A legnagyobb fájdalom odabent, szétfeszítve a medencecsontok a kicsi fej által, nyomva a kicsi fejecske a medence által, vajon kinek fáj ez jobban.

Simogatom az Anya hasát és a babát nyugtatom, dicsérem:”-Mindjárt kicsikém, mindjárt kint leszel!”
Dicsérjük biztatjuk az anyát mindnyájan: „-Ügyes vagy, jól csinálod! Mindjárt kint van!”
Próbáljuk mi is elhinni, hogy tényleg mindjárt.

Látom az Apa aggódását, sápadt arcát, ahogyan már utolsó erejével tartja a párját, nem tudja megvédeni a fájdalomtól és egy fikarcnyit sem tud átvenni belőle. Aggódik a feleségéért és a gyermekéért. Letörli néha a könnyeit lopva. Az Anya lassan utolsó erőtartalékait éli fel, de még mindig kell, hogy nyomjon, már mi is nyomunk vele együtt és utolsó nyomások és már szinte mi is kiabálunk …és igen megszületett…sírunk, nem lehet nem sírni ebben a pillanatban…HÁLA lengi be a szobát, ITT EGY ÚJ ÉLET!

Az anyát lefektetjük és a babát pillanatokon belül a hasára teszik, betakarják, alig sír, jól van, biztonságban van, a szülésznő csak ennyit mondogat: „-Itt van Anya, itt van Anya!” 

Nincs orrszívás, nincs az a levegőért való küzdelem, görcsbe rándult kicsi test, amit az én babáimnál láttam, nincs gyerek sokkolás. Betakargatva az Anya hasán barátkozás a világgal, pici sírdogálás, ami akkor erősödik csak fel, miután a sztetoszkóppal a kicsi szívét meghallgatják. De béke van és kinyitja a szemét és rám néz, tudom, érzem, hogy lát, csodálatos érzés: „Hát szia Te kis Hős!”

Mindene gyönyörű…de tényleg meg sem néztük valóban kisfiú-e…Megnéztük… igen, fiúcska, minden rendben. Biztonságban van, a köldökzsinór még táplálja vérrel és már lélegzik is. A köldökzsinórt akkor vágtuk el, amikor a méhlepény már megszületett.

Csodálatos, biztonságos, nincs az a szívtépő, rémült sírás, amit a gyerekeim születésekkor a szülőszobán hallottam, és amiről még el is hitették velünk, hogy jó, mert erősödik a tüdeje… marhaság…
Féltek, fáztak, anya bőre kellett volna Nekik, nem cső az orrukba, azonnal csepp a szemükbe, fürdetés-sikálás és máris ruha…és jó messze anyától, a zajba, fénybe, vizsgálatokra…minek így rohanni…

Itt mi nem rohantunk, kis hősünk anyja mellén szopizik már, alig fél órája született, de még nem vettük le az Anya testéről…Ott a helye…sokáig ott még a helye.

Frankó Tünde – kineziológus, családállító

Fotó: Unsplash