Fontos, hogy megtanuld szeretni az egyik legfontosabb embert: Önmagadat!

Fontos, hogy megtanuld szeretni az egyik legfontosabb embert: Önmagadat!

Megtanultam, hogy egyik kapcsolatból a másikba ugrani, bár van akinek jól sül el, én mégis azt mondom, hogy adni kell magunknak időt meggyászolni azt, akit magunk mögött hagytunk. Adni kell magunknak időt, hogy elbírjuk döntésünk súlyát, hogy lezárjuk múltunk azon szakaszát és, hogy kiélvezzük lelkünk megkönnyebbülését.
Az ember érző, társas lény, nem vegetálásra születtünk. Aki sokáig szeretetlenségben él egy kapcsolatban, észrevétlenül elzárja magát. Elzárja az érzéseit, a döntéseit, emberi mivoltát, elsősorban önmaga elől. Védekezik. Áldozati szerepet ölt láthatatlanul, és megalkuszik. Megelégszik azzal amit kapott, és bár érzi szíve mélyén, hogy ennél többet érdemel, mégis brilliánsan képes meggyőzni saját magát, hogy jó ez így. Egészen addig lehet ebben kényelmesen befészkelni, és tudjuk takaróként magunkra húzni a kifogásainkat, míg nem vágyjuk annyira azt a társat, aki miatt képesek leszünk ebből a puha fészekből kikelni.

Látjuk őt, halljuk is, de nem értjük. Gyönyörködünk benne, isszuk a szavait, a világ legszerencsésebb emberének érezzük magunkat, hogy ekkora kincsre bukkantunk, mégsem tudjuk mit kezdjünk vele. Nem értjük a gesztusait, az önzetlen megnyilvánulásait, nem értjük kedves szavait, féltő érintéseit, büszke pillantásait, hiszen olyan régen kaptunk már ilyet, azt is elfelejtettük, hogy valójában ez lenne a szeretetteljes, normális működés.

Ránk tör a megfelelni akarás, ránk törnek az előző kapcsolatból hozott, berögzült szokások. Hirtelen újra úgy érezzük, hogy csapdába estünk, mert talán nem a megfelelő módon vagyunk képesek közvetíteni szeretetünket a másik felé.
A görcsös megfelelni akarás és kapaszkodás az újba, óriási terhet tesz a másik félre. Elvész a könnyedség, elvész a varázs, elvész a szerelem intenzitása, elvész a felépített harmónia, oda lesz az egység. A közös álombuborék kipukkanni látszik.

Fontos, hogy megtanuld megszeretni az egyik legfontosabb embert: Önmagadat.

Hogy végre ne csak nézz de láss is, ne csak hallj de érts is, és ne csak félj, hanem élj is. Hogy később már bátran lépj bele egy új kapcsolatba, mert már tudod mi az amit adhatsz: valódi önmagadat.

Anett

Fotó: Unsplash

Ha odafigyelnénk egymásra, örömtelibb életünk is lehetne.

Ha odafigyelnénk egymásra, örömtelibb életünk is lehetne.

“Ez az a ház, ahol semmi sem változott.
Ez az a ház, ahol áll az idő.”

Koncz Zsuzsa dala fémjelzi a történetet, melyet most elmesélek. A történet főszereplője egy ház és annak lakói.
A mai rohanó, elidegenedett világban van egy hely, mely a béke szigete 32 éve, legalábbis új barátnőm elbeszélése szerint.

Képzelj el egy látszólag hagyományos lakóközösséget, kicsik, nagyok, idősek, fiatalok lakta épületet.
Ez csak a látszat, mert az elénk táruló kép és szavak mögött egy nem szokványos világ látható.
Az ott lakók kapcsolata, hozzáállása egész rendkívüli. Ha elromlik egy autó, rögtön akad egy ügyes kezű szomszéd,
aki sietve megjavítja. S amíg elkészül a szereléssel, addig egy másik szomszéd kölcsön adja a sajátját.
Egymás gyermekeire is készségesen vigyáznak, ha kell.

Ha egy kávéfőző elromlik, azonnal akad egy segítőkész lakótárs, aki gőzölgő kávét visz reggelente, míg a főzőt haza nem hozzák a szervizből. Cserébe egy nagy doboz kapszulát kap ajándékba. S ez csak néhány volt a jóság csodás példáiból,
még számtalan jelzés, odafigyelő gesztusról mesélhetnék.

Milyen kevés kell az örömteli élethez, s vajon miért ne lehetne ilyen a világ?

Vágó Zsuzsanna

Fotó: Unsplash

Könnyű a szép szavakat leírni, de ha tenni is kell valamit, könnyebb elsétálni. Ez lenne a mai világ?

Könnyű a szép szavakat leírni, de ha tenni is kell valamit, könnyebb elsétálni. Ez lenne a mai világ?

Hogy miket tapasztaltam mostanában? Elmesélem.

Szeretlek! – de nem szeretett.
Számíthatsz rám! – de nem számíthattam.
Ne aggódj, segítek. – az első nehézségnél feladta, mert az ő érdekei mást kívántak.
Jól csinálod, melletted vagyok. – igazából, jól csináltam, de nem volt mellettem.
Tudod, hogy csak szólnod kell és jövök. – szóltam és nem jött.
Holnap beszélünk. – ennek már 2 hónapja.

Pontosan tudom, hogy az élet annyira tud szép lenni, amennyire én képes vagyok széppé tenni, és talán ostobaság olyan dolgokon agonizálni, mint ezek a jól hangzó, lelket nyugtató mondatok is. Egy percig úgy érzed, tényleg nem vagy egyedül. Egy percig úgy érzed, tényleg szeretnek, tényleg melletted vannak. Eszedbe sem jut azt feltételezni, hogy ezek csak jól csengő mondatok, nagy szavak, szép bölcselkedések, de ha valóban tenni kell, ha valóban ott kell lenni, kezet kell nyújtani, vállal kell támasztani, hát, könnyebb egyeseknek elsétálni. Vannak, akiknél a tett kimerül a szavak szép sorrendben történő, egymás mellé pakolásában.

Egy ismerősömmel, Petivel, arról beszélgettünk, talán könnyebb a mai világban leszarni másokat, és azt tenni, ami nekünk jó. Megforgattuk magunkban ezt a mondatot, majd jót nevettünk és rájöttünk, egyikőnk sem ilyen. Akinek az arcát legalább egyszer beletaposták a szarba, törekszik arra, hogy magán kívül másokat is lásson, vagy legalább is észrevegyen.

Néha azt kívánom, nyíljon meg a föld az összes olyan ember alatt, aki könnyelműen kihasználja mások érzéseit, lássuk, vajon hányan tűnnek el önmaguk bugyrában. Aztán szembe jön velem egy ember az utcán, aki ismeretlenül is képes rám mosolyogni, és visszaránt az élet körforgásába. Megállok egy pillanatra, kezemet a szívemre teszem, megsimogatom és megengedem neki, hogy fájjon, hogy dühös legyen, csalódott, azért mert még mindig tud remélni. A te szíved tud még remélni? Az enyém tud. Minden fájdalom ellenére is, képes még bízni az emberekben, képes hinni a szép szavaknak, és hiába az újabb ütés, erősebben dobog tovább, mint eddig valaha, hogy bebizonyítsa, nincs más dolgom, mint menni előre és ugyanezzel az elánnal hinni, hogy az utamba akad egy olyan ember, aki nem csak leírni tudja a nagy szavakat, hanem megtenni azokat. Szívből.

Léna

Fotó: Unsplash

Nem akarok tovább másoknak megfelelni, a magam útján akarok járni.

Nem akarok tovább másoknak megfelelni, a magam útján akarok járni.

Megfelelés.

Miért van az, hogy ha magamra szeretnék koncentrálni mindenki elhagy, ha van rá lehetősége?
Mindenkinek megfelelni nem mindig tudok, de most már nem is akarok.
Túljutottam azon a ponton.
És ha nem tetszik az, amit sok év után végre én szeretnék, miért menekül el mindenki aki megteheti?
Aki nem, az meg miért távolodik el?

Sokáig kerestem erre a kérdésre a választ, de a mai napon megtaláltam.

A drága kicsi lányunk el akar menni, építeni akarja a jövőjét és nem lesz ott mindig, amikor ugrani kell.
A drága barátnőm el akar innen menni, biztos azért mert nem szeret.
Na ezek a sorok nektek szólnak.
Nem azért akarok elmenni, hogy nektek bizonyítsak, és nem is azért születtem meg, hogy mindig itt legyek,
és mindenkinek támaszt nyújtsak.
Nem azért hagylak itt, mert nem szeretlek, csak tudod, ha néha érdeklődnél, hogy mit miért csinálok, akkor
tudnád, hogy a legjobb amit tehetek, az ez.

De Te soha nem érted meg amit mondok, hiába, minden problémámra az a válaszod hogy: érted.
Nem.
Én senkire nem fogok várni azért, mert ő nem tud abból a helyzetből kilépni, ami nem jó már neki.
Ha elolvasod ezeket a sorokat, remélem megérted, hogy én is egyedül vagyok egy kilátástalan helyzetben.
Nem, nem azért hagylak itt titeket mert nem szeretlek. Hanem azért, mert nekem is építenem kell a jövőmet.

Fotó: Unsplash





















Ti is itt hagytatok már engem többször.
Nem szóltam egy szót sem, mert azt néztem nektek mi a jó.
Ha el szeretnék érni valamit az Életemben, el fogom érni.
Még akkor is, ha titeket elveszítelek.
Most saját magamnak vagyok a legfontosabb.
Hogy fel tudjak állni, el tudjam kezdeni és megtudni milyen ez az Élet.

Nem kell megóvni, megvédeni.

Támogatni kellene, és most mindazt visszavárom Tőletek, amit én adtam.

De úgy látszik nem fogom visszakapni, csak azt, hogy a lelkembe tiportok az álmaim miatt.
Nem fogok most már olyan embereket támogatni, akinek nehéz engem is támogatni vagy csak megérteni.

Most nekem van szükségem Rátok.

És ha ez nem tetszik, hogy az emberi kapcsolatok 50-50%-osak és ha én támogatlak és megértelek téged,
és nehéz ugyan azt adni vissza, akkor tudod merre találod az ajtómat.
Hát ne haragudjatok meg, most Én vagyok az első.

Olvasói írás

Fotó: Unsplash

Hallom lépteidet a fejemben…

Hallom lépteidet a fejemben…

Úgy képzellek el, mint aki fel-alá mászkál, keresi a helyét, de már nem találja. Már nincs ott az a jól beágyazott, jól kifeküdt helyed, amiben nyugodalmasan hátra dőltél és tudtad, hogy ez így most neked nagyon jó.

Hallom a lépteidet a fejemben, néha a neved megjelenik a gondolataimban, megállít egy-egy percre és megtorpanok, hogy még mindig itt tartok. Szeretem a perceket számolni, beleveszni, becsukni a szemem és mély levegőt venni, megérezni, hogy az már nem én vagyok, hogy kibillenthetetlen vagyok, hogy jó úton vagyok és szeretettel, hálával a szívemben még gondolhatok rád egy pillanatra, talán így te is könnyebben távozol, hiszen ott sosem maradtál, ahol őszinte szeretetet kaptál.

Azt reméltem, megpillanthatom legszebb énem egyikét a te szemedben, és csak hosszú idő után értettem meg, hogy ez másról szólt. Addig kísértél utamon, míg engedtem, és akkora térben mozogtál, amekkorát neked szenteltem.
Nem bánom.
Köszönöm, hogy jöttél, hogy velem tartottál, hogy felráztál, hogy amikor kellett volna nem hívtál, hogy amikor vártalak nem jöttél, hogy amikor fájt, te még jobban fájdítottál.

Egyik legnehezebb útszakaszom egyike voltál. Köszönöm, hogy velem tartottál.  

Léna

Fotó: Unsplash