Ő

Ő

Az ágyában feküdt, és a gondolataiba mélyedt. Igyekezett olyan irányba terelni őket, ami kedvére való, hiszen nem egyszer előfordult már, hogy a saját temetését nézte végig lelki szemei előtt, vagy tért le egy olyan útra, ahol sötét erdőben fák űztek belőle csúfot, mint a gyerekek.

Ilyen kómás állapotban mindent a lelkére vett, alaposan átfutotta az aznapi teljesítményét, hogy mennyire volt eredményes az eltöltött idő vagy mennyire nem, és ha egyszer a negatív érzés elárasztotta, akkor már nem volt visszaút.

Élete szerelmére gondolt, aki mellette feküdt, és érdes tenyerével az arcát simogatta.

Elszenderülhetett volna, de a halk sercegés jobban felélesztette, mint valaha.

Talán nem is volt már szerelem, de ez messze nem azt jelentette, hogy elromlott. Sosem érezte magát még annyira boldognak, s közben zavartnak.
Végül az a felismerés taszította álomba, hogy Ő bizony mindent megtett.

Mert így volt.

Hiába a közhely, hogy mindenki ezzel nyugtatja magát, de Ő tényleg beleadta, amit kell, és ez így volt rendjén. Ha óriási szenvedések árán is jutott volna el idáig, akkor örömmel csinálja végig. 

Persze így sem volt zökkenőmentes minden, nem volt bosszús. Kicsit neheztelt ugyan, magára, néha a férfira, néha csak mindenkire, akit az útjában látott, még ha nem is akadályozta senki. Tudta, hogy a legjobban kezeli a helyzeteket. Tudta, hogy amit tesz, azt jó szándékból teszi, és ez volt az igazi vigasz.
Hiába nézett olykor undorodva a tükörbe, vagy képzelt lehetetlenségeket, egy csepp rosszindulat sem volt abban, amiket véghez vitt.
Abban a pillanatban, ott, egy lágy érintéssel az arcán nyugodt volt, mert nem tehetett mást, és kár lett volna azt a félálomban eltelt percet másra pazarolni.

Ő így volt jó.

Ő így volt jól.

Wolf Viktória

Fotó: Unsplash